Nullapont

- Kérlek szépen - bökött tollával a papírra az építész -, én most is ragaszkodom hozzá, hogy itt a nullapont. Ettől nem térhetsz el, különben megbomlik az egyensúly, és a kerítésnek dől a fa.
- Vitatom - ágált a gépészmérnök. - Ide kell helyezni! - bökött ujjával egy másik helyre. - Így lesz a vágás tökéletes. És ne próbálkozz baltával, csak elkínlódnád a délutánt. Várj pár napot, szerzek egy motoros fűrészt, és kocsival kiviszem hozzátok.
A tanár álmosan bólogatott. Feje nehéz volt a sok bortól, szemét csípte a füst, reggel még tiszta gondolatai összegubancolódtak.
Reggel még olyan egyszerűnek tűnt minden.
- Fiam - rakta elé kávéját és a szokásos stampedlit az anyja -, ma a korábbi vonattal gyere haza! Ki kéne vágni a kerítés melletti öreg szilvafát. Tudod, amiért már tavaly is szólt a szomszéd. Igazuk van. Az a fa már nem terem, nekik meg beárnyékolja a veteményest. Most volna ideje, mielőtt kitavaszodik.
Fia behörpölte a kávét, felhajtotta a gyűszűnyi szilvát, és megígérte, délutánra itthon lesz. Ma péntek van. Balta van, erő van, hamar végez, ez a legkevesebb, amit megtehet az anyjáért.
A villamosnál futott össze két cimborájával. Eltökélten mondta: most tényleg csak egy fröccsre van ideje, siet haza, mert ki kell vágnia egy fát a kertben. Ennek hallatán kezdett ágaskodni barátaiban a szakmai önérzet. Mert az nem úgy van, hogy essünk neki! Szó szót, fröccs fröccsöt követett, a mérnökök órákig vívták csatájukat az ábrákkal telefirkált papír felett, aminek a tétje egy hitvány kis szilvafa egyensúlyi helyzete volt. A tanár csendben hallgatta őket, szorongva pislogott órájára, a kinti szürkülő világra, de közbeszólni nem akart. Végtére is magyar szakosként fogalma sem volt a nullapontról, dőlésszögről, miegyebekről, és cimborái érette csépelik itt egymást hatalmas tudományukkal. Este fél hétkor végül felállt.
- Hazamegyek! - mondta elszántan. - Ha most nem indulok el, csak kilenc után lesz vonatom.
A két mérnök felocsúdott a kijelentésre.
- Ugyan minek? - ágált az építész. - Még el sem döntöttük, merre dől a fa. És nincs motoros fűrészed sem.
De a tanárnak nem volt maradása. Ha ma nem is, legalább holnap betartja anyjának tett ígéretét. A fenébe azzal a motoros fűrésszel! Megbirkózik ő egy fejszével is.
Már csípős hideg és sötét volt, amikor otthon belökte a kapujukat. Anyja a meleg konyhában sürgölődött, arcán cseppnyi harag sem látszott a késés miatt. Sőt! Valami diadalmas mosoly bujkált ráncos szája körül, pofacsontján a száraz bőrt rózsás pirosság színezte, amikor fürgén a tűzhely platnijára csapta a vacsorához a lábost.
A tanár fáradtan ereszkedett le az asztalhoz, és egyből kiszúrta a sarokba állított fejszét, amelynek élén megcsillant az esti lámpafény. Nagyot nyelt. Hát kikészítette; ő meg cserbenhagyta szegényt...
- Azért késtem... - krákogta volna a magyarázatot, ám az anyja közbevágott. - Semmi baj, fiam! Már elintéztem mindent.
- Mit intézett, mama? - tolta odébb hökkenten a még üres tányért. - Csak nem vágatta ki valakivel a fát?
- Valakivel? - kavargatta anyja energikusan az ételt. - Senkivel! Kivágtam én délután. Már a gallyat is lecsonkoltam, csak a törzzsel nem boldogultam, mert rám sötétedett. Azt te elintézed. Holnap úgyis szombat, nem mész sehová.
- Igen... holnap... - motyogta a tanár, és a végeláthatatlan vitába nyúló füstös délutánra gondolt a városban, majd úgy mérte végig a hetvenhat éves, hat elemit végzett, sovány kis öregasszonyt, mint aki most látja először. - A nullapont... igen. Hát mi aztán szégyellhetjük magunkat... - dünnyögte maga elé, és összeszorult gyomorral állt fel az asztal mellől.
- Milyen pontról beszélsz, fiam? És miért nem akarsz enni? - nézett rá csodálkozva az anyja. - Pedig ennek örömére a kedvencedet főztem. Csirkepörköltet nokedlivel. Tejfölt se tettem rá, mert tudom, hogy azt nem szereted.