Anyanyelvi őrjárat

Napi postámban - az e-mailen érkezett üzeneteket is ide értve - szinte mindig akad olyan levél, amelynek feladója, azon túl, hogy tájékoztat is erről-arról, egyúttal valamilyen nyelvhasználati kérdésével is megtisztel. E kérdésekre, amennyire erőm, időm és tudásom megengedi, igyekszem válaszolni, hiszen egy nyelvművelő nyelvésznek ennél nem is lehet szebb feladata. Ezt teszem most is. Válaszolok három olyan kérdésre, amelyet az utóbbi időben kaptam.
Németh Éva olvasónk villámpostán (e-mail) kérdezi a következőt: "Hogyan mondjuk helyesen: a többihez vagy a többihöz? Az utóbbi változat tájszólásnak minősül-e?"
Látható, hogy egy ö-ző formával állunk szemben. Az ö-zés nyelvjárási sajátosság nyelvünkben. Aki ö-ző nyelvterületen él vagy több-kevesebb szállal kötődik oda, az a köznyelvi e, azazhogy a köznyelvi zárt ë helyén - erről a zárt ë-ről alig néhány hete szó is esett ebben a rovatban! - rövid ö hangot ejt: öszik, embör, gyerök stb. A legerősebb ö-ző nyelvjárásterület az ország déli vidéke - elsősorban Szeged és környéke - , de több más terület is ö-zőnek számít. Ám ezeken a vidékeken kívül az egész magyar nyelvterületen megfigyelhető egy olyasfajta mérsékelt ö-zés, amely főleg bizonyos szavak és ragos alakok ö-ző kiejtésében testesül meg. Például ezekében: böcsület, köll, röpülő, ehhöz stb. A többihöz alak is beleillik ebbe a sorba. Ez a mérsékelten ö-ző beszédmód jól beleilleszthető az egységes magyar köznyelv keretébe, s ráadásul még bizonyos táj-, illetve népnyelvi zamata is van.
A debreceni Gémes Józsefné ezt kérdezi: "Miért nevezik a falun élő embert "falusi"-nak? Miért nem "falui" vagy esetleg "falvi"? Mit keres ott az az s?"
Agyafúrt kérdés, de a válasz mégsem nehéz. A falu szóhoz kapcsolódó ­si melléknévképző úgy keletkezett, hogy a városi melléknévből vonták el, s a város meg a falu gyakori együtt emlegetése folytán ragasztották hozzá a falu szóhoz is a képzőnek érzett -si végződést, holott a városi szóban csak az -i a képző, az s a szótőhöz tartozik. De keletkezési módját tekintve bármennyire szabálytalan is a -si képző, már szerves része nyelvünknek, s így az a falusi szó is, amelyre már évszázadokkal ezelőttről is van adatunk. Mikes Kelemen például így ír egyik levelében: "Hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen? Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár."
Végül a budapesti Szabados Krisztina következő kérdésére válaszolok: "Ha valakinek az állításában nagyon kételkedünk, ezt nemegyszer ilyen formában jelezzük neki: "kötve hiszem, amit mondasz". Nem volna egyszerűbb csupán ez: "nem hiszem"?"
Egyszerűbb volna, de ez nem érv a kötve hiszem forma ellen, amely szép, színes, szólásszerű kifejezésünk. Eredete egy több évszázaddal ezelőtti közmondásra vezethető vissza; erre: "Kötve higgy komádnak!" Értelme: 'még a hozzátartozódnak is csak akkor ajánlatos hinned, ha szóban vagy írásban lekötötte magát neked'. A mondás és az ebből alakult szólás köt szavában tehát ugyanaz a jelentés rejtőzik, mint amelyből ezek a származékok is alakultak: kötelez, kötelesség, kötelezvény stb. A kötve hiszem kifejezés korábban azt jelentette: 'csak akkor hiszem el, ha szerződést is kötöttünk róla'.
Csakhogy változnak az idők. A kötve hiszem jelentése ma már csak ennyi:  'alig hiszem, nem tudom elhinni'. De így, ebben a szelíd, letisztult formájában is értékes eleme, színes virága nyelvünknek.