Csárdából a csárdást

- Miként került a városok kulturális közegébe a magyar paraszti tánchagyomány?
- Tánctörténeti fejtegetések helyett válasszuk kályhának a verbunkot. A katonaszedés hajdani intézménye a maga zenéivel és táncaival a XVIII. század végére megszűnt. Minthogy sokan úgy gondolták, ez a magyar karakter lényege, később is ragaszkodtak a műverbunkhoz. Érdekességként említem, hogy a napjainkban hungarikumnak tartott csárdás kifejezést először 1843-ban egy hírlapíró rögzítette jegyzetfüzetébe, méghozzá egy csárdában látott gyönyörű tánctól ihletve... Aztán a két világháború között a Paulini Béla által irányított Gyöngyösbokréta Szövetség ápolta a falvakban még létező eredeti táncokat. A városi kultúrába a múlt század ötvenes éveiben kezdett beszivárogni a néptánc, amikor csicsóka módjára szaporodtak az együttesek. Az ajtók mégis akkor nyíltak ki igazán, amikor a hetvenes években a farmernadrágos srácok is apáik és nagyapáik táncait kezdték ropni az akkor szerveződő táncházmozgalomban.
- Milyennek látja a gazdag vidéki hagyományok helyzetét, "hasznosítását" korunk tükrében?
- Homályosan. Ki kellene találni a falvak, vidékek egykori tánc- és zenei kultúrájának visszatanítási módszerét. Pontosabban magyar viszonyokra alkalmazni a Portugáliában, Franciaországban és másutt már működő modelleket. A Budapest Sportarénában tartott legutóbbi táncháztalálkozón például láthattunk olyan "hagyományőrző" együttest, amelyben már nem az idősek, hanem a fiatal generáció adta elő szülőföldje avatottak segítségével visszatanult táncait.
- Ön a magyar néptáncnak és a hazai táncszínházi koreográfiáknak egyaránt kiemelkedő alkotója. Mindennapi munkájában, a táncosokkal dolgozva elkülönül a két világ?
- Nem. A Paraszt Rómeó és Júliát például a széki kultúrkincsből állítottuk össze. A Honvéd Együttes először precízen megtanulta az eredeti táncokat. Aztán táncíróként ezt a formavilágot széttördeltem, majd újra összeraktam. A Kőműves Kelemen táncszínházi változatában viszont szabadjára engedtem a fantáziámat, de úgy, hogy a külföldiek számára is kiderüljön: a magyar kultúra egy darabját látják.
- Az utóbbi három-négy évtizedben milyen változáson ment át a Kárpát-medence néptánckultúrája?
- Legjobban a sporthoz hasonlítható a fejlődés. Főként a tánctudás és a technikai képzettség erősödött. Saját társulatomban, a Honvéd Együttesben például a kalotaszegi legényes mozdulatsorait számomra is követhetetlen gyorsasággal adják elő a táncosok. A szokásos évi táncantológián bemutatkozó amatőr együttesekből legalább két-három hivatásos társulatra való táncos is kitelne.
- Miért a feltételes mód?
- Olyan gyalázatosan fizetik meg a hivatásos táncosokat, hogy az amatőr együttesek "profijai" mással keresik a pénzt. Inkább szabad idejükben hódolnak szenvedélyüknek.
- A magyar társadalom általános kultúrájában miként él vagy nem él tovább az egykori népi kultúra?
- Jelen van, de nem könnyű a helyzete mostanában. A néptánc anyagi támogatása az utóbbi években a töredékére zsugorodott. Újabban az alternatív kortárs táncokat "illik" dotálni. A jóktól nem sajnálom a pénzt, annál nagyobb bajnak tartom, hogy a rosszakra is költenek. A táncszínházi kapukat döngetik az önjelölt koreugráfusok, ám ők alkotóerő híján csupán a "földön gurulnak". A téma tehát ma sincs a helyén. Gondoljuk csak meg: Bartók Bélát hányszor, de hányszor megalázták Magyarországon, pedig nélküle a népzene tetemes része a feledés homályába merült volna!
- Mennyire ismert és megbecsült Európában a magyar néptánc?
- Ne reménykedjünk: tánckultúránk a csárdástól a verbunkig, a körtáncoktól a forgóstáncokig mind-mind nyugat-európai divatok hatására honosodott meg nálunk. Egy franciaországi fesztiválon, miután annak igazgatója megnézte a Ki népei vagytok? című előadásunkat, hozzám fordulva így fogalmazott: most már tudom, milyen nép a magyar! Kár, hogy a sztyeppékről semmilyen ősi táncunk nem maradt fenn. István király és a kereszténység eleink táncainak még az írmagját is száműzte. A papok pedig csak annyit hagytak reánk: a pogány magyar mulatós fajta.