Ősi szépséget őriznek

Önmagában véve is mindig maradandó élmény végigsétálni a falumúzeumban, a hangulatot pedig ezúttal fokozta, hogy a fesztivál idején a néphagyomány felélesztésével életet leheltek az öreg zsúpos házakba, a hajdani falut idéző  udvarokba. Az országos találkozó fővédnöke, Németh János Munkácsy-díjas keramikusművész szíve-lelke utolsó csücskéig fazekas, családi tradíciói az 1800-as évek közepéig vezetnek vissza.
- Nagyon jó találkozni és megnézni egymás munkáját - mondja. - Valamikor a céhekben tanultak egymástól a mesterek. A hagyományokat azonban úgy művelni nem lehet, mint hajdan, hiszen minden megváltozott, autók járnak, fém főzőedényeket használunk. A tradicionális formákat át kell menteni a mába.
Marx Mária néprajzkutató örömmel jelentette ki: jó folyamatot érzékel a mesterek munkájában, mert sokkal kevesebb az úgynevezett kereskedelmi "aprólék", egyre inkább a hagyományra alapoznak, tiszta forrásból merítenek. Az lenne az igazi, ha minden mester a saját környezetére építene.
Ezt bizonyította Kozák Éva és Győri Erzsébet, akik a Sárköz kerámiáit mutatták be a gyártás nehézségeibe is beavatva a kíváncsiskodókat. A mai ólommentes festékekkel nehéz visszaadni az eredeti színeket a folyatott peremű edényeken. Más a hajdani fatüzelésű és más a mai villanyfűtésű égető kemence.
Csúcs Endre szekszárdi fekete kerámiás mester ősi eszközökkel dolgozik. Akácfával égeti a cserepeit, a szárított fakéreg füstje ivódik a pórusokba. Az edények az elfelejtett formákat, díszítéseket idézik. Háromszáz fajta munkája zsűrizett, hármat hungarikumnak nyilvánítottak, bár utóbbinak értelmét egyelőre nem tapasztalja.
- Egy pécsi válogatáson ért ez a megtiszteltetés, de azóta is csak néhány darabot adtak el belőlük. Az egész magyar fazekaskerámia-gyártást le kéne védeni, mert az unióban egyedülálló érték - szögezte le a mester.
Ízelítőt kaptam a magyarszombatfai sokgenerációs fazekas család legfiatalabb tagjától, ifjú Albert Attilától az őrség-hetési kerámiakészítés történetéből. E tájon nehezen éltek meg a gazdálkodásból a parasztok, ezért télen használati edényekké szelídítették az agyagot. Egyszerű, praktikus darabokat készítettek, s szekereken vitték Somogyba, ahol búzára cserélték.
- Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa volt a fazekasság központja, majd' minden háznál berendezték a korongozószobát, ahol a férfiak dolgoztak. Az asszonyok dolga az agyag előkészítése, a fülezés volt - mesélte a fiatalember. - Falunkban egykor hetven fazekas működött, most tizenhárom. Küzdeni kell a fennmaradásért, a megélhetésért. Szerencsére egyre többen jönnek rá, hogy a cserépedényben jobb az étel, nem égnek el az ízek.
- A mai világban a népi vonulatból a fazekas nem tud megélni - fogadott míves munkái között a zalaegerszegi Csuti Tibor, aki a Gébárti-tó melletti Kézművesek Házában őrzi mestersége hagyományait és oktatja a fiatalokat. Sok elismerést szerzett népi iparművész, aki abban leli örömét, hogy nemcsak az őrségi, göcseji vonulat, hanem mindenféle fazekasstílus művelője. Olyan használati eszközöket, tányérokat, tálakat, borosedényeket, káposztasavanyító bödönöket formáz, amelyek az ősi szépséget őrzik, és beleillenek a mai lakáskultúrába.
A fesztiválon csatangoló tudósító számára az is kiderült, hogy az Őrség-Hetés déli csücskében, Veleméren habán kerámia is készül. Dávid Éva Budapestről költözött a faluba.
- Nincsenek népi hagyományba nyúló gyökereim, magam választottam tehát - árulta el Éva. - Nagyon érdekel a habánok története, ezért bújom a múzeumokat, s behozom a mai életbe az ő csodálatos szín- és motívumvilágukat. Továbbfejlesztem, mert sablonok között nem tudok élni. Ez a stílus mindenféle bútorzathoz illik.
Erdély fazekaskultúrája is megjelent a találkozón Páll Antalné Róza korondi népművész jóvoltából. A gazdagon díszített, égetett edények motívumai, például a csodaszarvas, a gyopár, a madár, a nap, a hold, a csillag, hogy csak néhányat soroljunk, a hímzések, a fafaragások díszítőelemei is.
Mindezek láttán csak felsóhajtani lehet: mennyi szépség! Örömmel tölti el az embert, hogy él a múlt a mában is.