Palika

Egy emlék a múltból. Anyám görnyedt háttal a mosogatónál csörömpöl, zubog a víz, zörögnek az edények, és harmadszor mordul ötéves lányomra, ne nyitogassa a kamraajtót.
- Nincs ott semmi keresnivalód! Még beleiszol valami vegyszerbe, és úgy jársz, mint Palika...
- Ki az a Palika?! - hagyom félbe a krumpli hámozását, s valami furcsa hidegség fut át rajtam az ismeretlen név hallatán.
Anyám elzárja a csapot, s a csendben mesélni kezd Palikáról. Nagyanyám hatodik testvéreként született. Utolsó, vakarcs, de nagyon szeretett kisfiúnak, aki egy nyári délutánon betotyogott a "kamorába", és nagyot kortyolt a kövön lelt lúgköves üvegből. Mint egykoron ezt gyakorta tették szerelmi bánattól gyötört, megesett, cserbenhagyott cselédlányok. Ám Palikának soha nem adatott meg a szerelemi bánat, hiszen mindössze kétesztendős volt, amikor a lúgkő szétmarta a gégéjét, és nagy szenvedések közepette megfulladt. Arc nélküli kisfiú maradt. Emlékét még fénykép se őrzi a régi családi albumokban. Akkoriban nem "fotografálták" a gyerekeket olyan gyakran, ez nem volt szokásban. S mielőtt erre sort kerítettek volna, Palika már megitta a lúgkövet. Jászjákóhalmán, anyám szülőhelyén temették el.
Amikor tavaly augusztus 27-én, anyai ági családom népes számú találkozóján közösen kisétáltunk a temetőbe, a Lukácsi família kriptájába, a falon lévő márványtáblák egyikén két Lukácsi Pál után (az 1873-ban elhunyt "idősebb" 72 évet, az 1918-ban meghalt "ifjabb" 74 esztendőt ért meg) ennek az arctalan kisfiúnak a nevét az utolsó helyre vésték fel aranybetűkkel: "Lukácsi Palika, élt 2 évet, meghalt 1922-ben."
Micsoda képtelenség!
Nővérem némán, megilletődve állt mellettem, mert Palika szomorú legendájáról ő eddig soha nem hallott. Valahogy nem hozta úgy a sors, hogy anyám neki is elmesélje a történetet. És már nem is fogja, mivel három éve halott. És micsoda képtelenség az is, hogy akkor és ott senki nem hitte volna közülünk - kivált a testvérem -, hogy két hét múlva ő maga is halott lesz...
Miért éppen most jutott Palika az eszembe? Mert nemrég az egyik borsodi faluban elszörnyedve mesélték, hogy egy másfél éves kisfiú gázolajat ivott. A család építkezett, a ház körüli nagy felfordulásban a mesterek figyeltek fel az ide-oda bukdácsoló gyerekre, aki - mint később kiderült - meghúzta a kőfal mellett felejtett műanyag flakont. Először azt hitték, ezzel a csetlés-botlással csak azért "idétlenkedik", hogy rá is figyeljen már végre valaki. A száguldó rohammentőben viszont a szülei "már csak hinni tudtak", mert a gyerek alig lélegzett. Szerencsére életben maradt, de "az anyja teljesen odavan, karósoványra fogyott, lötyög rajta a ruha, és fogadkozik: soha többé nem hagy elzáratlanul semmilyen mérget, vegyszert, gyógyszert!"
Az újságokban is feltűnnek időnként ilyen igaz rémtörténetek. Például egy hároméves kisfiúról, aki borosüvegből permetlét ivott. "Anyu! Bort ittam!" - ezek voltak az utolsó jajszavai, mert az életét sajnos nem tudták megmenteni. A négyéves kislányét hála Istennek igen, aki kólának hitte a kamrapolcra tett bútorlakkot, s míg a mentőt várták, az apja üvöltve rohant az istállóba: ha meghal a lánya, ő felköti magát, mert ő rakta oda azt a kólásüveget!
Egy emlék a múltból. Vagy inkább emlékek?
Hiszen árnyalak-Palikák kísértenek minket. Szülőket, felnőtteket, akik minden borzasztó hír hallatán, tragédia történésekor rendre fogadkoznak, hogy mostantól éberek lesznek. Mert velük nem eshet meg az a képtelenség, hogy szórakozottságuk, feledékenységük, figyelmetlenségük miatt bármikor és bárhol úgy elfújja azt a kicsi élet-gyertyát a szél, hogy csak az örök sötétség marad a lelkükben. S ebben a sötétségben kicsike gyermeklelkek kóborolnak, mint azé a fiúcskáé, aki Jászjákóhalmán, 1922-ben, egy nyári délutánon kitotyogott a "kamorába", s mint egykoron a cselédlányok, elszántan beleivott a lúgköves üvegbe - élt két évet...