Tévéjegyzet

Létezik-e annál bonyolultabb lélektani helyzet, amikor férfi és nő, férj és feleség válik? "Nehéz megmagyarázni, miért mentünk szét, hiszen nem koptunk el, és volt is még, ami összetartson bennünket; mégis úgy váltunk el, mint cipőfelső a talpától: véglegesen" - mesélte egyszer a barátom a maga talányos történetét. Múlt szombaton este a Duna televízióban Sophie Marceau, a nagy francia színésznő is mesélt, mégpedig ezúttal rendezőként adott elő valamit, nevezetesen egy önéletrajzi ihletésű filmet Beszélj a Szerelemről! címmel.
"Ha el is váltatok, bátran eshetsz újra ugyanazzal szerelembe, hiszen semmi sem lesz ugyanolyan; elvégre kétszer nem fúlhatsz ugyanabba a folyóba" - adtam a "bölcs" tanácsot a barátomnak, hogy aztán keserűen röhögjünk egyet. Sophie Marceau is keserű, líraian keserű, neki sincs megoldása a lelki nyavalyákra, ő sem kínál együttélési-válási receptet a filmjével.
Attól tartok, együttélési-válási ügyben jobbára csak paposan lehet valami érvényeset mondani. Paposan azt mondanám: "Erkölcsi alapok nélkül az eszményinek látszó házasság is csak merő szerelemutó, amely sugároz ugyan melegséget, de nem oly forrón, hogy a hév elpusztítsa a kívülről furakodó, egységbontó érzést. Ezért, hát, híveim, törekedjetek az erkölcsi alapok megszilárdítására, hogy ne kelljen kitenni magatokat az ingatag szerelemutónak!" Csakhogy én nem vagyok pap, így a papos dolgokban sem lehetek illetékes.
Sophie Marceau sem érzi magát illetékesnek; még arra sem, hogy filmbéli figuráinak erős fogódzót adjon. Inkább magára hagyja őket, ahogy az életben is annyian magukra maradnak. Váljon tehát ki-ki a saját logikája szerint, ha már egyszer az adott családban élni képtelen. Valami azért mégsem stimmel a Marceau által odavetett gyeplővel, a puszta életszerű ábrázolással. Szerintem egy rendezőnek ugyanis mondania kell valami fontosat, üzennie kell a nézőknek. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom a Beszélj a Szerelemről! üzenetét, akkor az így hangozna: "Némely, egymással élni nem tudó embernél hosszú távon olyan biztos a magány és boldogtalanság, mint viszontagságos út végén a fáradtság." Az isten bocsássa meg, de nekem ennyi kevés, több útmutatást várok a művészettől.
Marceau művében adva van egy nagy műveltségű férj, aki rég túljutott már a hormontúlcsordulásos életkoron, ráadásul az a típus, akit egy fájdalmas heresérülés kevésbé tántorít el a szextől, mint partnere intellektuális elégtelensége. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy a nálánál cirka húsz évvel fiatalabb feleségétől nem áll távol a felszínt karcoló, újsághoroszkópok közhelyeit szajkózó csacsogás. Éppenséggel nem is olyan nagy csoda, hogy ők ketten egymással már három éve nem élnek házaséletet. Rég tönkrement az egymáshoz vezető út. Valamiért azonban mégsem bírják végleg elengedni egymás kezét - ez tényleg csoda; ám éppen ennek lélektani oka nincs igazán körbejárva a filmben. De az is lehet, hogy az ilyesféle probléma csakugyan körbejárhatatlan.