Kód és köd

A művészettörténészből lett író, az amerikai Dan Brown izgalmakban és feltevésekben bővelkedő kalandregénye 2003 decemberében látott napvilágot, azóta húszmillió példányt adtak el belőle, negyven nyelvre fordították le. Sokan türelmetlenül várták a könyv filmváltozatát; azért türelmetlenül, mert az már olvasás közben egyértelmű volt, hogy a valós elemekre épített, kitalált cselekmények mozivászonra valók, a forgatókönyvvel nem kell sokat bíbelődni. Ron Howard rendező nem is csinált belőle nagy ügyet, filmjében szépen végigköveti a vaskos könyv eseményeit. Erre 143 perc áll rendelkezésére. S ez bizony nagy idő. Nem csoda, hogy nem sikerül elejétől a végéig lekötni a néző figyelmét, akadnak kevésbé izgalmas képsorok, a filmes baklövésekről nem is szólva. Aki pedig nem olvasta előtte a könyvet, időnként nem is érti, hogyan kellene értelmeznie egyik-másik kultúrtörténeti csavarintást, képelemzést vagy történelmi okfejtést. Kétségtelenül azok vannak előnyben a moziban, akik ismerik Dan Brown művét, mert legalább emlékeik alapján követni tudják a mesét: könnyebb eldönteniük, melyik a jobb: a könyv vagy a film.
Bár a sztori képi megjelenítésében több lehetőség rejlik, mégis azt kell mondanom, hogy a könyv sokkal élvezetesebb. A szerző mesterien szövi a történetet, mindig a legizgalmasabb részlettel zárja a fejezeteit, tehát muszáj tovább olvasni. Ha netán megunja az ember, egyszerűen becsukja a kötetet, és elteszi holnapra. A filmet viszont végig kell nézni, ahhoz elég drága a jegy, hogy otthagyjuk. Csak a remény marad, hogy a laposabb részek után hátha sokkal jobb lesz. Összejön azért néhány izgalmas jelenet, de hát ezen nem kéne meglepődni, végül is amire befizettünk, az idegborzoló thriller, a ritkább fajtából, hiszen bonyodalmai művészettörténeti jellegűek.
A téma kezelését sokan az emberi történelem legnagyobb szemfényvesztésének titulálják. Tabudöntögetések halmazának, melyekhez rejtélyes feladványok társulnak. Összeesküvés-elméletek sokaságát kapjuk könnyed bűnügyi köntösben. Ettől nem kellett volna annyira tartania az egyháznak. Sem a könyv, sem a film nem rengette meg a kereszténység alapjait. Persze vannak eltúlzott részletek, például az Opus Deit illetően, de nem gondolnám, hogy A Da Vinci-kód vallásellenes élű. Inkább épp erősíti hitükben azokat, akiket hidegen hagynak a szerző feltevései. Egyébként is sok a nyitva hagyott kérdés. A film végén a főhősök elmélkednek Jézus Krisztus szerepéről: isten volt-e vagy ember. Azt is feszegetik, melyik lenne nekünk a jobb - de a válasz persze elmarad.
Dan Brown a kód körül nem tudta eloszlatni a ködöt. Sejtések maradnak bennünk. Miközben egész iparág nő ki a könyv alapján: turisták ezrei tolakodnak a helyszíneken, mindent látni akarnak. Divat lett megnézni a Mona Lisát. Nem rejtély többé, kin is mosolyog olyan titokzatosan. Mirajtunk.

Egyből több
Még a film világpremierje előtt beindult az A Da Vinci-kód lemezbiznisze. Márciusban feltűnt egy album a holland Jan Kisjes azon latin, francia és angol nyelvű kompozícióival, melyeket a könyv inspirált. Minthogy a borítón ott van a Mona Lisa-festmény, sokan azt hihették, ez a film zenéje. De nem ez az! Az eredeti filmzene - jól időzítve - a bemutató napján került a boltokba. Remek érzékkel kérték fel a betétdalok megírására Hans Zimmert, aki a Gladiátorral már aratott babérokat. Megint jól eltalálta a film atmoszféráját a szimfonikusok játékával, a kórusbetétekkel, az instrumentális zenei futamokkal. Hogy lesz-e még több Da Vinci-lemez, azt sem nehéz kitalálni. Most jönnek majd a hamisítványok...