Szentek

Pedig színészt látni óriási élmény!
A filmekből és színpadi előadásokból ismert nagy filmsztárok és színpadi színészek élő, hús-vér emberként mutatkoznak, láttatva, hogy ők is lábon járnak, kézzel fogják meg a táskájukat és igazítják meg a szélborzolt frizurájukat. A színészek is csak emberek, sőt, elsősorban emberek, és legföljebb másodsorban színészek. Nem utolsósorban pedig híres színészek.
Én ugyan épp csak megmerítkeztem a színészetben, amikor az A Gézagyerek című Háy János darabban kipróbáltam magamat (a POSZT-on is), de egyéb pódiumszerepléseimnek köszönhetően (meg hát ugye a tévé, a rádió, miegyéb) ismertté váltam, éppúgy, mint legnagyobb, legismertebb színészeink. Ez cseppet sem terhes, sőt, igyekszem ledolgozni magamról ezt az ismertséggel járó nyűgöt. Erre a legjobb megoldás, hogy az utcán civilnek tekintem magamat. Hogy köszönhessek másoknak, hogy köszönhessenek nekem, zavar nélkül. Hamar megértettem, hogy az utcán az én közönségem éli az életét. Kötődöm hozzájuk. Nélkülük nem is lennék. Ezért is örülök, amikor (kissé viccesnek tűnően) azt mondja: "Művész úr, de örülök, hogy élve látom!" Hozzá is teszem: "Hát még én..."
Hofi Géza mesélte egyszer, amikor Szegeden volt a szemészeten, egy idős néni megszólította: "Művész úr, régen láttam!" Mire ő: "Hát, régen én is..."
Történhet-e jobb annál az emberrel, hogy megismerkedik egy rajongójával, egy emberrel, aki őt különösképpen kedveli, s mindig is kedvelte? Aligha. Ilyenkor szembesülhet a művészember a felé irányuló szeretettel.
Mindezt csupán mintegy fölvezetőként meséltem el a nemrég megesett történethez. A pécsi Király utcán (itt korzózhatnak az emberek), kissé emelt fővel (akad, aki pökhendinek mondaná), önmagával eltelve ment, gyalogolt, a Széchenyi tér felé sétálgatva korunk jeles színésze. Körötte jöttek-mentek a pécsi és máshonnan érkezett járókelők, talán épp nekik mutogatta magát, lám, itt vagyok, a híres ember, engem láttok filmen, tévében, színházban, sajtóban, s hallotok a rádióban. Híres vagyok, népszerű vagyok, sztár vagyok, nézzetek, csodáljatok, és ha tetszik, sokasodjatok, szaporodjatok!
Az utca másik oldalán, a Búza tér irányába, tehát a jeles színésszel szemben baktatott egy másik, nála még inkább jeles és ismert és híres színész, ugyancsak emelt fővel, magával eltelve, sorsával elégedetten. Vele szemben és mellette is járókelők lépdeltek, észre is vették őt, meg is csodálták: igen, nincs tévedés, ő az, a tévéből, színházból, filmről, meg mindenhonnan ismert sztárszínész!
Mentek tehát, egyikük az utca egyik, másikuk az utca másik oldalán, önmaguk értékeit birtokolva és tudva, többéves színpadi és filmes múlttal a hátuk mögött, és már csodálkoznunk sem kell azon, hogy egymást sem vették észre. Úgy mentek el egymás mellett, mintha a másik nem is létezne. Pedig akár autogramot is kérhettek volna egymástól.