Tévéjegyzet

Életünk bölcsőtől a koporsóig tart. De Isten nem dramaturg, hogy számunkra is beláthatóan, világosan szakaszolja életutunkat, ezért sosem tudhatjuk, meddig jutottunk előre, mit mulasztunk el örökre, hol hibázunk visszavonhatatlanul.
Életutunk időtartamát legalább hatvan évben szeretjük elgondolni. De hová legyünk, ha kamasz gyerekünk halálával kell szembesülnünk? Miért szabott neki a sors ilyen rövid távot, van-e valami, amiért a szülő önmagát vádolhatja, tett-e valami olyat, a legjobb szándéka ellenére is, ami elősegítette, hogy bekövetkezzék a tragédia? Egy ilyen eseménytől, ekkora teher súlya alatt összeroskadhat bármelyik szülő; kérdésessé válhat, tud-e, akar-e feltápászkodni, továbbmenni a saját életútján.
Nanni Moretti olasz rendező és színész A fiú szobája című filmjében, amelyet pünkösdvasárnap este vetítettek az m2 csatornán, ezt a felfoghatatlanul nehéz kérdést feszegeti. Az alkotás legdrámaibb jelenetei azok, amikor a kamasz fia halálát feldolgozni képtelen apa - láthatólag beszűkült tudattal - csak járkál, járkál, mint aki azt várja, hogy valami csoda folytán túlléphet a túlléphetetlenen. A foglalkozása szerint pszichológus apának az élet nagy rejtélyét, misztériumát, azon belül a saját és szerettei sorsát, szerepét kellene megfejtenie. Persze, hogy képtelenség, hiszen emberi elmével megoldhatatlan feladat ez.
Pünkösdhétfőn este ugyancsak az m2 csatornán egy másik kultúrában, Indiában született film alkotói próbáltak valami okosságra jutni az emberi lét nagy kérdéseit és az egyéni sors problémáit illetően. A Szamszára címmel vetített mű egy ifjú buddhista szerzetesről szól, aki életutat cserél, halottá válik régi önmaga számára. Elhagyja a kolostorát, mert megkísérti a test édessége: a szexualitás. Ám még mielőtt az ifjú a végső lépést megtenné, egy idős mester, a szerzetesek szellemi vezetője férfi és nő szeretkezését ábrázoló, ősi rajzokat mutat neki, hogy aztán a rajzokat a gyertyafény elé tartva ugyanazokból a vonalakból a halál sziluettjei tűnjenek elő. A mester csak arra akarja ráébreszteni a fiatal szerzetest: nem árt, ha messzebbre látunk annál, mint amit a hús, a testi érzékelés és az érzelmek engednek. Végül egy írást tesz a távozni akaró elé. Ez áll rajta: "Minden, amivel találkozol, lehetőség, hogy az utadat járd." Mert aki a megvilágosodásig képes végigjárni az útját, az rájön, valami nagyon nagynak vagyunk részesei mindnyájan. Ehhez képest eljelentéktelenedik a kéjünk, örömünk, bánatunk, sőt maga a halál is.
Az indiai film egy megszentelt kőbe vésett kérdéssel kezdődik: "Hogyan óvhatunk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?" A film úgy végződik, hogy a főszereplő szerzetes megnézi a kő másik oldalát, amelyen megtalálja a választ a kérdésre: "Ha visszaengedjük a tengerbe." Vagyis létezik valami nagyon nagy, tengernyi egység, ami nem engedi kiszáradni a lelket, mert ez az egység a lélek igazi otthona.
Milyen furcsa, hogy Nanni Moretti alkotásában az apa sokszor fut a tenger mellett, és amikor végül megsejt valamit a megtudhatatlanból, és ettől némileg megnyugszik, akkor is a tenger adja a jelképes hátteret.
Bizony, keleten és nyugaton ugyanaz az ember él, ezért ugyanarról szólnak az alapvetések, az alapgondolatok.