Anyanyelvi őrjárat

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy ebben a cikkben a nyelvész majd jól ráteríti a vizes lepedőt azokra, akik minduntalan a felvállal, azazhogy legújabban talán még gyakrabban a bevállal ige örökös hajtogatásával éreztetik, hogy értik az idők szavát, máris jelzem, hogy nem a felvállal vagy a bevállal, még kevésbé ezek használói ellen írom cikkemet. S azért hangsúlyozom ezt éppen most, mert itt valójában korántsem csupán az említett két szó hasznos vagy fölösleges volta a téma, hanem az, hogy egészében véve hogyan ítéljük meg igekötőink újabb kori szerepét, szerepvállalását.
Az igekötők ugyanis rendkívül fontos és hasznos elemei nyelvünknek. Igekötők segítségével akár egyetlen igéből nyolc-tíz vagy még több szót alkothatunk. A beszél-ből például ezeket: bebeszél (valakinek valamit), kibeszél (valakit), rábeszél, lebeszél, elbeszél, megbeszél, agyonbeszél, mellébeszél, összebeszél(nek), félrebeszél, visszabeszél 'felesel'; folytassam még? Az igekötő mint szófaj óriási értéke ennek a nyelvnek, s bár előzményei immár legalább háromezer éve önálló nyelvünknek honfoglalás előtti korszakából, az ősmagyar korból is kimutathatók, ez a szófaj lényegében itt, a Kárpát-medencében fejlődött s teljesedett ki, nagyjából a legrégibb magyar szövegemlék, az 1200 körüli keletkezésű Halotti beszéd óta eltelt nyolc évszázad alatt. Vagyis a kiindulópontunk csak az lehet, hogy az igekötős igék létrejötte, majd kilombosodása - az, hogy már nem csupán irányt, helyet lehet velük kifejezni, mint az ősmagyarban, hanem befejezettséget, a cselekvés elkezdését, tartósságát, megszűnését és számos egyebet is - egészében véve óriási gazdagodás mindnyájunk számára.
Ennek nyomatékos hangsúlyozása után már szólhatunk arról is, hogy a beszélők az igekötős igék használatakor gyakran túlzásokba is tévednek. Nemegyszer olyankor is élnek velük, amikor valójában nincs rájuk szükség. Például kiexportál-t mondanak, holott az exportál már önmagában is tartalmazza a ki- igekötő ide illő jelentésmozzanatát is. Még azt is mondhatnánk, hogy a felvállal meg a bevállal egyaránt fölösleges, mert a náluk hagyományosabb elvállal már maga is elegendő mind valamely munka, feladat elvégzésének, mind valamely rendszeresen ismétlődő tevékenység végzésének, munkakör, tisztség betöltésének kifejezésére. Ez igaz, de ebből még nem következik, hogy a másik két forma rossz, s ráadásul újabban valamiféle jelentésbeli különbségféle is kezd mutatkozni köztük. Nézzük csak! 1. Amivel megbíznak bennünket, azt inkább csak elvállaljuk. 2. Amire magunktól, meggyőződésből vállalkozunk, azt felvállaljuk (különösen ha veszélyes, hálátlan feladatról van szó). 3. Amit pedig, legalábbis ha nagyon divatkövetők, naprakészek akarunk lenni, úgy ellátnánk, hogy mindent, apai-anyait beleadnánk a vállalásunkba, azt bevállaljuk. Alig pár hete egy tévés csevegő műsorban egy tizenéves leány arra a kapott kérdésre, hogy szerinte a fiúk szemében milyen az ideális "csaj", tömören így válaszolt: "Legyen bevállalós!"
Én olvasóimat nem buzdítom arra, hogy legyenek bevállalósak, de azt sem tanácsolom, hogy kerüljék akár a felvállal, akár a bevállal szót, s csak a vállal vagy az elvállal formával éljenek. (Én egyébként ezt teszem.) Hogy mit választunk, az nem nyelvhelyességi kérdés, csupán egyéni ízlés és divat kérdése. Ám ha valaki az előadottakból esetleg mégis levont a maga számára valamiféle tanulságot, lelke rajta!