Halálra ítélve

Valamikor, még a pártállami időkben, hosszú sor állt a sarki hentesüzlet előtt. A nagydarab, idősödő, veres orrú Gyula bácsinál ugyanis minden volt, ami akkoriban hiánycikknek számított: velős csont, bélszín, bőrös virsli - sőt még pacal is! A vevők nem finnyáskodtak azon, hogy bent pereg a csempe, mállik a plafon és hogy Gyula bácsi köpenyét pecsétek borítják, az öreg ugyanis nem sokat adott az ilyesmire. Segédje, Feri zárás előtt gumicsizmában, vidáman fütyörészve slaggal mosta a bolt előtti járdán a húsos deszkákat, folyt az ultra-habos lé, a járókelők kerülgették, körülbelül ennyi volt a napi higiénia.
Ám Gyula bácsi pirospozsgás arca egyszer csak megszürkült. Állítólag leszokott a reggeli pálinkáról; és nem sokkal később, már nyugdíjasan, az életről is, mert a több évtizedes hidegben való ácsorgástól veséje felmondta a szolgálatot. Gyula bácsi kedélytelen, mondhatni rigorózus ember volt, de amit a mérlegre tett, pontosan annyi volt, amennyit mutatott. Halála után az asszonyok sajnálkozva álldogáltak a bezárt üzlet ajtaja előtt.
Nem sokáig maradt zárva, jött a megboldogult helyett a középkorú Lajos. Derűs arcán huncut mosollyal, tisztasági mániával, a felesége folyton takarított, a legkorszerűbb szerekkel, így nem folyt már húslé az utcán az újracsempézett, megcsinosodott bolt előtt. Az új hentes a külcsínre is adott - a kirakat Gyula bácsi idejében kongott az ürességtől, legfeljebb döglött darazsak hevertek néhány aszott kolbászkarika mellett a kétes tisztaságú üveg mögött, ennyi volt a "dizájn" -, ám Lajost minden igyekezete ellenére sem kedvelték meg a vevők. Mert a sertéscomb mócsingos volt, mérése pontatlan, egy kiló helyett gyakran másfelet csapott a mérlegre mondván, "úgyis elfogy", s közben arról győzködte az asszonyokat, hogy húslevest ne karajcsontból, csirkeaprólékból, hanem marhafelsálból főzzenek.
Nem álltak már sorok a bolt előtt péntekenként. Csak Lajos ácsorgott az ajtajában tétlenkedve, arcán fanyar mosollyal, és egyre sűrűbben szaladt át a szomszédos patikába gyógyszerért, meg persze panaszkodni: nem érti a szeszélyes hölgyeket; amire a patikusnők - noha már ők sem nála vásároltak - megértőn bólogattak.
Aztán egy keddi napon a hentesüzlet nem nyitott ki. Bejáratán egy cédula lógott: "Betegség miatt zárva", ennek aljára egy este valamely elvetemült egyén azt firkálta: "Dögölj meg, Lajos! Folyton becsaptál minket!" Bárki tette is, nem volt szép tőle, mert szegény Lajost tényleg elvitte a szíve, pedig soha életében nem ivott és nem dohányzott. Rosszmájú vélekedők szerint belehalt a kudarcba.
A bolt egész télen zárva volt. Tavasszal mesterek estek neki, és csontig átalakították. A díszes üvegportálra még a "shop" felirat is felkerült, elvégre modern világot élünk. S az üzletben megjelent két szintén talpig modern, jóvágású fiatalember. Fémkeretes szemüvegben, nyakukban vastag aranylánccal, köpenyükön takaros névtáblával. Dugig töltötték minőségi áruval az üzletet, egész nap halk háttérzene szólt benne, kirakatában viaszból készült gyümölcsök-zöldségek pompáztak. Rutinos vállalkozók, akik biztosak benne, hogy ők visszacsábítják az elpártolt vevőket, hiszen riválisuk sem akadt a környéken. A vevők azonban végképp elmaradtak. Szombatonként még leszaladt néha egy háziasszony, ha hét közben megfeledkezett valamiről, de a puccos hentesüzletről fél év alatt kiderült, halálra van ítélve. Amilyen lendülettel nyitott, olyan gyorsan bezárt, s az ajtajára ezúttal semmit nem írtak.  A környék lakói arra járva néha felsóhajtottak: "Bezzeg a Gyula bácsi tudta, mitől döglik a légy - a kirakatban!"
Egy év múlva már a "hozzátartozók" törölgették a szemüket ugyanitt, mert a hentesüzlet helyén temetkezési vállalkozás nyílt. Ajtaján most napközben ki-bejárnak a "kuncsaftok".