Kellenek-e a színészapostolok?

A televíziók is kitesznek magukért, egymást is túllicitálják, ha nagy veszteség ér bennünket. Műsorváltozást kiáltanak emlékezés gyanánt, kialakult szokásukhoz híven előrángatott interjúkat, leporolt filmeket sugároznak, a művészkollégák egymásnak adják a kilincset a csatornák stúdióiban, a temetést meg élőben közvetítik. Milyen kár, hogy a Nemzet Színészei csak ennyit érnek számukra! Méltó feladattal már rég nem keresik meg őket, legfeljebb ócska show-műsoroktól kapnak felkérést, poénkodjanak ingyen. Szerencsére egyikük sem teszi.
Az utóbbi években abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy lapunk számára hosszabb interjúkat készíthettem a Nemzet Színészeivel, Törőcsik Marival, Psota Irénnel, Máthé Erzsivel, Komlós Jucival, Berek Katival, Garas Dezsővel, Kállai Ferenccel, Darvas Ivánnal, Avar Istvánnal, Raksányi Gellérttel, Szabó Gyulával és azokkal, akik időközben elköltöztek az égi társulatba: Sinkovits Imrével, Lukács Margittal, Bessenyei Ferenccel, Agárdy Gáborral és Zenthe Ferenccel. Feledhetetlen élmény volt velük találkozni, rendre meglepően őszintén válaszoltak a kérdéseimre, ettől vált különlegessé és megismételhetetlenné mindegyik beszélgetés. A birtokomban lévő anyag könyvért kiált, el is készültek a fejezetek. A Nemzet Színészeihez méltó képes albumot képzelek el, nem valami jellegtelen, hirtelen összedobott kötetet. Csakhogy ez nem olcsó mulatság, mecénás (a szponzor szót hanyagolnám) nélkül nem valósítható meg. Nem gondoltam, hogy hónapokig tartó küzdelem vár rám. Elkeseredett harcot folytattam a támogató felkutatásáért: állami és magáncégek sorát kerestem meg, külföldi és hazai tulajdonú vállalatokat, gazdag bankokat, tehetős vállalkozókat, alapítványokat, színházakat. Több mint huszonöt nekifutásra sem jártam eredménnyel. Sovány vigasz számomra, hogy mindenkinek tetszik az ötlet, igazán nemes ügynek tartják a színészek közös albumát - de hát pénzt, azt nem tudnak hozzá adni.
Lehet, hogy a fentiek a magánügy kategóriába tartoznak, csupán azért osztom meg az olvasóval, mert rettenetesen bosszantanak a történtek. A Nemzet Színészeinek közös albuma nem tud megjelenni, miközben a könyvpiacot uralják a mondvacsinált sztárocskák színvonaltalan életrajzi kötetei, melyeket néhány nap alatt ütöttek össze. De levonhatunk általánosabb következtetést is: a 2000 óta megválasztott Nemzet Színészei (ha valaki meghal, maguk hívnak körükbe új kollégát, most épp Zenthe helyett) nincsenek megfelelő rangon kezelve. Ahhoz nem fér kétség, hogy ők az "aranycsapat", de semmilyen közéleti szerepet nem kapnak. Büszkén viselik a címet, havonta megkapják a járandóságukat - és nincs tovább. Nekik a kultúra követeinek kellene lenniük, fontos történések kapcsán hallatni kellene a hangjukat, bizonyos ügyek mellett ki kellene állniuk. Ahogyan egyikük megfogalmazta beszélgetésünk során: ők lehetnének a "tizenkét apostol", ha már úgyis Thália felkent papjaiként szolgálnak. Abban is van igazság, hogy mind a tizenkettőjüket nehéz lenne egyszerre, egy időben, egymás mellett felsorakoztatni. És néhányan kerülik a nyilvánosságot, dacszövetséget kötöttek, hogy például a bulvársajtóval nem állnak szóba. De hát a nemzet legnagyobbra tartott művészeiként mégiscsak többet kellene szerepelniük a nyilvánosság előtt. Bennünket tisztelnének meg vele.
Hallottam arról, hogy az élő és már nem élő Nemzet Színészeinek szobrot szeretnének állítani. A helyszín egyértelműen a Nemzeti Színház parkja lenne, ahol eddig a díjazottak közül Sinkovits Imre alakja látható bronzba öntve (Mózes szerepében örökítette meg a szobrász). Ilyen formában el tudnám képzelni Bessenyei Ferencet, Lukács Margitot, Agárdy Gábort, Zenthét, de még az sem lenne morbid, hogy életében szobrot kapjon Törőcsik, Psota, Garas és a többiek. Persze ehhez is mecénás kerestetik, legfőképpen pedig pénz. Nem irigylem, aki ezt az ügyet felkarolja, évekig kalapozhat majd, mire összejön a szobrok költsége. Halkan azért csak megkérdezem: ilyen kezdeményezéseket miért nem támogat a kulturális minisztérium?
Amikor e sorokat írom, még nem temették el Zenthe Ferencet, de máris megindultak a találgatások, kit választanak helyébe Nemzet Színészének. Azt sem tartom kizártnak, hogy megint akad olyan újság, ahol fogadásokat lehet kötni az utód személyére, amint az Agárdy halála után előfordult. Azóta még mélyebbre süllyedt a bulvár, nyilván nem riadnak vissza ennél erkölcstelenebb játékoktól sem.
Miért nem tudjuk helyén kezelni a nemes ügyeket? Miért engedjük lejáratódni a jó dolgokat? Miért nincs értékközpontú mecenatúra nálunk? És tessék mondani: egyáltalán kinek kellenek a Nemzet Színészei?

Névadó Bessenyei
Lajosmizsén igyekeznek méltóképpen ápolni Bessenyei Ferenc emlékét, aki a környező tanyavilágban talált nyugalmat éveken át. Halála után nem sokkal felvetődött, hogy mellszobrot állítanak neki, de ezt többen korainak tartották. A település díszpolgárának is megválasztott Nemzet Színészéről végül a helyi művelődési házat nevezték el.