Tévéjegyzet

Valami hiányzik. Hányszor látjuk, érezzük a hiányt, a teljesség kínzó hiányát az életünkben! Hogy megszabadulunk-e tőle, ki tudja? Elvégre merő titok a létezés, sosem vehetjük biztosra, hogy éltünk kikerekedik, mint a hold.
Nem adatott meg a szépen kikerekedett élet Felicének, a nyugati fotográfusnak, sőt egykori feleségének, a japán O-Kikunak sem. Kettejük sorsáról mesél a Felice, Felice című holland film, amelyet hétfő este főműsoridőben vetítettek az m2 csatornán.
Felice, a deresedő fényképész 1895-ben behajózik Japán egyik kikötőjébe; visszatér abba az országba, amelyet fiatal korában szorgos fotográfusként bebarangolt, megörökítve az emberek mindennapjait. De a férfi nem Japánt keresi, hanem O-Kikut, a régi feleségét, aki fájó hiányt okoz neki, a teljesség hiányát. (Hogy Felice milyen asszonyt hagyott otthon, Nyugaton, arról nem beszél a film, de szükségtelen is locsognia róla, hiszen pontosan érzékelteti, mennyit számít a férfinak a most hátrahagyott nő: az neki a nyugati asszony, mint vitorlásnak a szélcsend: veszteglés vele az élet.)
O-Kiku, az egykori feleség az egyetlen olyan nő a földkerekségen, aki a férfit egésszé pótolhatja ki - ő Felice másik fele. Ám mindez csak utólag, húsz-harminc esztendő eltelte után tudatosul a férfiban. Mit kezdjen hát a betegítő hiánnyal, O-Kiku hiányával? Hajóra száll, és megpróbálja felkutatni a szeretett lényt a keleti szigetországban, fiatalságuk helyszínein, miközben azt sem tudja, él-e még vagy meghalt már a neki teremtett nő.
Ez nem nosztalgia. Ez nem a szerelemutó kannibalizmusa, amikor - mintegy utoljára még - szőröstül-bőröstül magunkba gyűrnénk a másikat. Ez nem öregkori nyavalygás. Nem, nem, nem! Ez a történet az emberi élet esetlegességének felismeréséről szól. Mert esetleges, hogy valaki megtalálja azt az egyetlen másikat, aki egésszé pótolhatja ki őt. És ha véletlenül megtalálja, esetleges, miként döntenek a további életükről. Felice - annak idején - rossz döntést hozott, eltolta magától, elveszítette a szerelmét.
A férfi lelki bénultságát réveteg szemei mutatják, miként a beteg test tehetetlenségét a felfekvések sebei szokták. Szemei akkor fénylenek csak fel, ha O-Kiku kerül szóba. Néha olyasféléről álmodik: úgy élnek ők ketten, ahogy a brácsás meg a prímás zenél - harmonizáló alá- és fölérendeltségben. De Felice világában sehol sincs már harmónia, helyette káosz, diszharmónia uralkodik. Úgy van ő, mint a szemüvegét vesztett, vakláló zenész, akinek kottájára folyvást hangjegyfejszerű bogarak másznak.
Ám jó hírt kap: egykori felesége él. A jó hír gyorsabban hat, mint a vénásan beadott fájdalomcsillapító. Felkeresi az asszonyt, aki - időközben férjhez ment. És az elszállt évtizedek után alig tudnak már mit mondani egymásnak, inkább csak a szemeik beszélnek az emberi élet esetlegességéről.