Anyanyelvi őrjárat

A pécsi Lakatos Gyulától nem először kapok már tanulságos kérdéseket tartalmazó levelet. Egyik kérdésére - arra, hogy ha a polc legfelső, akkor a Magyar Köztársaság Bírósága miért Legfelsőbb, nem pedig szintén Legfelső - válaszoltam is már e rovatban az év elején. Most ismét érdekes kérdéssel lepett meg. Ezt írja: "Gyakran emlegetjük a bot boldogabbik végét, s ilyenkor a vastagabbik végét értjük ezen. De miért van ez így? A válasz megtalálása végett próbáltam más botos szólást is keresni, hátha az eligazít, de nem jutott eszembe más. Talán kaphatok választ kérdésemre!"
Ez valójában nem egy kérdés, hanem kettő, de igyekszem megbirkózni velük. Az első a bot boldogabbik végének eredetét firtatja. Mindenekelőtt jelzem, hogy régebben a szólásban a bot boldogabbik vége helyett inkább az alapfokú alak fordult elő: a bot boldog vége. Még Jókainál is ezt találjuk egy pusztai párbaj leírásakor: "A furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, ... a két legény ... sarkantyúba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. Ez a pusztai párbaj."
Hogy miért boldog vagy boldogabb a bot vastagabbik vége? Mert a boldog szónak minden valószínűség szerint nem a 'sorsával teljesen megelégedett, derűs lelkiállapotú' értelem volt az első jelentése, hanem a 'gazdag', amelyet számtalan régi mondás is igazol, például ez: "Szegény ember szándékát boldog Isten bírja". E közmondásba még ma is beleérezzük a boldog szónak 'gazdag' jelentését, hiszen a szegény emberrel nem a vidám, hanem a gazdag Istent lehet szembeállítani. A 'gazdag' jelentésből pedig természetes fejlődéssel alakulhatott ki a 'vastag, erős, bőséges' jelentés. Erre példa, hogy egyes palóc nyelvjárásokban a mestergerendát tartó vastag faoszlopot is boldoganyá-nak hívták vagy hívják még ma is, s ebben a boldog minden bizonnyal a gerenda vastagságát is jelöli amellett, hogy az egész kifejezés talán a gyermekét tartó Boldogasszonyra utal.
Most pedig lássuk a másik, a "botos" szólásokra vonatkozó kérdést! Olvasónk leveléből az is kiderül, hogy keresett más olyan szólásokat, amelyekben a botnak is van szerepe, de nem talált. Nos, a régi nyelvben és a tájnyelvekben van jó néhány (például: hordozza a botot: 'pásztorkodik'; füstös bottal jár: 'embertelen'; botból nem lesz beretva: 'nem mindenkiből lesz kiváló ember' stb.), de ezek a köznyelvben csakugyan nem használatosak. Eléggé ismert azonban a bottal üthetik a nyomát szólás, amely azt jelenti: 'hiába keresik, nem találják meg', s amely a vadászat szaknyelvéből szakadt ki, hiszen a hajtók szokták bottal ütni a bokrot, az avart, hogy felzavarják a vadat, kiugrassák fészkéből a nyulat. Ha azonban a vad már elmenekült, akkor már csak bottal üthették a nyomát, már nem került elő.
Még az a szólás is eszünkbe villanhat, hogy a füle botját sem mozdítja, azaz 'rá se hederít, úgy tesz, mintha nem is hallaná, amit mondanak neki', ez azonban "csalós". A szólás korábbi formája ugyanis ez volt: a füle bojtját sem mozdítja, s ez, még szólássá válása előtt, arra vonatkozott, hogy valamilyen  állat a fülén levő szőrpamacs, azaz bojt rezdülésével se mutatja, hogy figyelne ránk. Később, a kifejezés átvitt értelművé válása során feledésbe merült az eredeti kép, s ekkor - részben talán a botfülű (értsd: teljesen fejletlen zenei hallású) szó hatására - a bot és a bojt szó hangalaki hasonlósága folytán felcserélődött a két szó. Így került a csizma az asztalra, azaz a bot oda, ahol semmi keresnivalója sincs.