Ékezet

Onnan jött, nem is olyan régen, ahol a szántóvető ember a szomszédjával magyarul beszél, de a juhásszal már nem, vagy nem csak. S annyi ideje volt már itt, hogy egyszer csak a nevek hivatalába is el kellett mennie, bejegyezni ezt meg azt a nagy könyvbe. Mikor bement, még úgy tudta, Mihály Gáspárnak hívják - mikor kijött, már Mihaly Gaspar volt. Mert amikor s ahol született, a betűket nem szerették ékezettel ékesíteni. Most meg, tessék, elveszik tőle a felülvonásokat még egyszer.
Emiatt hát fogta magát a rettentően elszomorodott s felmérgesedett Gaspar-Gáspár, s mint valamikor régen annyiszor, de már jó ideje szinte soha, bévette magát az első presszónak címzett bodegába, s rendelt kevés sört meg jó sokat az erősebbik pálinkából. Amint kihozták az asztalra, nagyot sóhajtott, s az amúgy félembernek való négycentes poharak tartalmát egy-egy kéz- meg nyakmozdulattal felhajtotta. Ahogy pedig maga elé nézett a nyelés után, látta, hogy szemben vele ül valaki, borostás pofával, fülig érő szájjal.
- Hát te ki volnál? - kérdezte Gáspár az atyafit.
- Örmén vagyok - felelte amaz széles vigyorral. S mivel mindketten olvastak elég Tamási Áront, egyikük muszájból, másikuk épp ellenkezőleg, tudták, hogy egyikük a székely, a másikuk az ördög, s azt is, hogy pontosan melyikük melyik. Ennélfogva egy jót beszélgettek, sűrűn rendelve a majdnem kisüstiből. Az idő teltével pedig valamely ügyben meg is alkudtak rendesen, hiszen mind a kettejük elégedetten dörzsölte egyik kezét a másikhoz, mikor, jóval záróra után, kitessékelték a korcsmából a két vendéget.
Gáspár koma hazament, és se szó, se beszéd, lefeküdt, s el is aludt azon nyomban.
Ördög koma pedig hazament, és se szó, se beszéd, fogta a tarisznyáját, és pillanat múlva már a Gáspár koma falujának temetőjében bütykölte össze azt a valamit, ami olyan, mint az angyalok trombitája, csak éppen kisebb hatásfokú meg szelektíven hat, bármit is jelentsen ez. S amint használni kezdte, csakhamar gyűlni kezdtek köré Gáspár őseinek lelkei, mert a székely olyan, hogy a sírban sem alszik, csak gyökint, hogy ha szükség van, hát rögvest elé tudjon állani, hamarabb, mint a többiek, hiszen az elsőség nem utolsó dolog. Törölgették egy ideig a szemeiket meg lökdösődtek is kicsit, de az őket költögető koma serényen dolgozott, egy-kettőre összegyűjtötte a rokonságot, s elkezdte őket rekcumozni meg kiokítani. Hogy ennyi vénember egy helyen mind úgy viselkedik, mint a pulyák. Hogy a nagybajszú öreg ne szemtelenkedjék az öregapjával, még ha az sokkal fiatalabbnak mutatkozik is. És egyáltalán, nem tréfából kerültek elé éppen ők onnan, ahol voltak, mert baj van, nem is kicsi. S előadta hamarjában, hogyan lesz az ember Gáspárból Gaspar. Persze azt is tudtukra adta nagy szerényen, hogy milyen jó, ha az ördög, mármint ő, nem alszik, és segítségére siet az ember fiának, mert bizony manapság már ilyen is van, tudja az ördög, mármint általában véve, hogy kinek hol a helye és mi a dolga. Zúgolódott a sok feltámasztott, hogy nekik bizony meg kellett volna várni az igazi égi harsonázást, mit kotorja őket elé egy ilyenféle szerzet.
- No hiszen kendtek sem azok már, akik valaha voltak. Egyet repülünk oda, ahova kell, megtréfálják az embert, akit megmutatok, hajnaltól meg újra húzhatják a csendest, míg Gábriel komám rá nem zendít, ami pedig nem lesz egyhamar. Úgyhogy ne bölcsködjenek itt hiába, hanem röpüljenek csak utánam rögvest.
S elindultak a nagy éjszakában megkeresni azt, aki az ékezetekkel gazdálkodik ott, ahol az emberek nevét könyvbe írják.
Nos, hogy megtalálták-e vagy sem, nem tudom. De erősen gyanítom, hogy igen, hiszen azt beszélik némelyek, egy ideje a furák között is fura szerzet lakja egyik gyógyintézmény jól elzárt osztályát. Hogy jókora naptárat rajzolt szobája falára, s minden áldott napját azzal tölti, hogy a filctollal felírt nevekről körömmel lekaparja az ékezeteket. Az éjszakáit meg azzal, hogy visszaírja. S ha ritkán székelykáposzta az ebédje, hát inkább koplal a szerencsétlen.