Hústornyok végzete

A kutatók szerint a zóki mamut különösen is híressé válhat, ha sikerül bebizonyítani azt a föltételezést, miszerint a most megtalált nagy testű agyaras állat emberek ásta verembe esett, akik, miután így ártalmatlanná tették, megnyúzták és földarabolták. Ami korántsem lehetett egyedi eset, olyannyira nem, hogy kanadai kutatók egyenesen azt állítják: vadászat okozta a mamut kipusztulását (nem pedig - mint mások föltételezik - a klímaváltozás). Állításukat a kanadai Saint Mary folyó mentén talált leletekre alapozzák. A folyó vízgyűjtő medencéjének talajában tizenegyezer éves mamutnyomokra (egy egész csorda nyomaira) bukkantak, amelyek alapos vizsgálatából kiderült, hogy szokatlanul kevés fiatal állat vonult a csordával. Mivel pedig a tudósok szerint az ember éppen tizenegyezer évvel ezelőtt kezdte benépesíteni Észak-Amerikát, nem kellett hozzá túl sok idő, hogy még az írmagját is kipusztítsa a kiváló zsákmánynak, bőséges táplálékforrásnak számító, hatalmas testű állatnak. (Az említett lelet a régészek szemében azt igazolja, hogy a mamutcsorda koraránya akkor változik meg ilyen nagy mértékben, ha az állatközösség a kíméletlen vadászat miatt állandó stressz alatt áll, folyamatos üldözöttség állapotában él.) Az ember általi kipusztítás bizonyítékait jelentik azok a Szibériában talált kunyhók is, amelyeket csontjaikból építettek.
Az ősállatok jelképévé vált mamut a kutatók szerint a jégkorszak emberének kortársa volt. Egyik változata, a gyapjas mamut az utolsó jégkorszak végéig élt Eurázsia (Szibéria) és Amerika északi tájain, ahonnan egyébként a legtöbb maradványa is előkerült. Számos példánya kitűnő állapotban maradt ránk (főként Szibéria örökké fagyos vidékén), még a belső lágy részek, sőt a gyomortartalmak is megmaradtak. Így az állat testméretei, életmódja igen jól rekonstruálható. Ezek alapján marmagassága elérte a 4,2 métert is, súlya 6-8 tonna lehetett - vagyis nagyobb volt a mai afrikai elefántnál. Testét bozontos, barna szőrzet borította, ami különös és jellegzetes kettős rétegből állt: a mintegy ötven centiméteres durva fedőszőrzetből és az alatta elhelyezkedő rövidebb és finomabb szálú szőrrétegből. Ezek együttese kiváló meleg takarót, hővédelmet jelentett, ami megvédte viselőjét a nagy hidegtől. Ugyanezért, vagyis a hőveszteség csökkentéséért az állat füle is egészen kicsi volt (hatodakkora, mint az afrikai elefánté). Agyarai erősen görbültek voltak, hosszuk elérte az öt métert is.
A gyapjas mamutok - a mai elefántokhoz hasonlóan - valószínűleg csoportokba, csordákba verődve járták a sztyeppés-tundrás vidéket, és a különböző fűfélék, valamint a fák hajtásai szolgáltak számukra táplálékul. Az északi tájakon csak nyáron volt módjuk a bőséges táplálkozásra, a téli időszakra zsírt halmoztak föl a testükben, amivel hosszabb koplalást is kibírtak. Valószínűbb azonban, hogy télen délebbre vándoroltak, olyan vidékekre, ahol elegendő táplálékot találtak hatalmas testük táplálására.

Mamutot szül az elefánt?
A kutatók szerint - elvileg legalábbis - nincs akadálya a több ezer évvel ezelőtt élt mamut föltámasztásának. Ehhez egy olyan fagyott hím őslényt kellene találni, amelynek teste és vele együtt a spermái is nagyobb sérülések nélkül maradtak meg. (Ilyenre bukkanni egyébként nem lehetetlen.) Ha az ebből kinyert örökítőanyagot beültetnék egy elefánt petesejtjébe, és így vemhességet indukálva az anyaállat kihordaná a különös magzatot, e furcsa párosításból mamutra emlékeztető egyed születhetne. Persze csak akkor, ha egyáltalán lehetséges a két faj párosítása. Az ilyen föltételezéseknek mindenekelőtt az a kísérlet szolgáltat alapot, amelynek során egy hím egeret 15 évre lefagyasztottak, majd kivonták belőle a spermát. Kiderült, hogy néhány hímivarsejt ezek után is életképes maradt, amelyek beültetésével vemhessé tudták tenni a lányegereket. Nagy kérdés, hogy az egykor természetes úton "lefagyasztott" mamutsperma mennyire marad életképes több ezer év után?