Parlagföld

Már csak Margit néni nem adta el a földjét. Tavaly kezdődött a láz, mikor egy vállas, jó kiállású férfi feltűnt a faluban, és addig ügyeskedett, míg sorra föl nem vásárolta a portákat. Eleinte nem volt nehéz dolga: a megműveletlen, évek óta parlagon álló területektől örömmel váltak meg a tulajdonosok; de Virág Imre kicsalta azon gazdák aláírását is, akik virágzó birtokokat adtak be a szépen gyarapodó egészbe. Ahogyan a vágyakozó szemű asszonyok hívták, Imruska bársonyos, mély hangon beszélt, olyan orgánuma volt, mint valami képzett bemondónak. Ha kellett, dőlt belőle szó, mintha felajzott színész lenne, közvetlenül előadás után, ám olyan kíváncsi, izzó szemekkel is tudott hallgatni, hogy nem egy asszonyban felforrósodott a lélek. Virág Imrét lesték a faluban. Ahol feltűnt, zserbóval, női szeszéllyel várták a nők, házi pálinkával és borral a ház urai. Az emberek minden titkot elmeséltek magukról, de még inkább a szomszédról, úgyhogy Imruska néhány hónap alatt nemcsak a határ teljhatalmú birtokosa volt, de a lelkekbe is szabad bejárást kapott.
Egyedül Margit néni és az ő kis nadrágszíjparcellája lógott ki a sorból. Nem volt nagy föld, de pompás helyen volt, csatornaparton, zsíros fekete földdel és kavicsos úttal hazafelé, ami nagy kincs, ha egész tavasszal zuhog. Margit néni be sem engedte Virág urat. Tudja, miért jön, kiabálta ki, nincs miről beszélniük. A mindenkit az ujja köré csavaró Virág Imre hiába ügyeskedett, nem tudta levenni a lábáról az erős akaratú özvegyasszonyt. Pedig elintézte a hivatalnál, hogy nyírják le a háza előtt a füvet. Kőművest is szerzett, hogy a beázott ház hátulját rendbe rakja. Margit néni befáradt a hivatalba, és otthagyott egy pénzes borítékot Virág Imre nevére. Ő nem lesz adósa senkinek. Aztán Virág úr stílust váltott: fenyegetőzni kezdett. Margit néni nem vette komolyan, míg meg nem kapta a lábon megvásárolt polgármestertől az első figyelmeztetést: parlagfüves a portája. Margitka már nehezen mozgott, nem tudta lekaszálni a gazos földet, azt viszont sejtette, hogy Virág Imre ellenében senki sem fog segíteni neki. A határidő utolsó napjának hajnalán, szatyrában egy életlen sarlóval útnak indult. Tudta, hogy a tompa, öreg szerszám semmire se jó, ő maga pedig olyan gyönge, hogy biciklire sem tud ülni, csak tolja maga mellett a zörgő járgányt, de nem bírt otthon maradni. Ha kiküldik a kényszervágókat, őt megbüntetik, a büntetés kamatozni kezd, és addig gyarapszik, míg el nem lehet venni a földet. Margit néni megállt a csatorna partján, nézte a békalencsés vizet. A korai nap fényesen tükröződött a színén. Hogy szerette nézni a ringatózó arany napkorongot a férje! Ha elveszik a földet, hát elveszik, mondta magában az özvegyasszony, mintha megboldogult urához szólna.  De adni nem adtam.
Az ő portája a csatorna könyökében volt, pompás helyen, nem lehetett eltéveszteni. Margit néni most mégis elbizonytalanodott. Merthogy a földje nem volt gazos. Sőt: gyönyörű dagadt dinnyék termettek rajta, megannyi csíkos hátú, gömbölyű világ. Margit néni nézte, megdörzsölte a szemét, aztán megint, de a gyümölcsök csak ott virítottak. Örömében megszegte az egyiket. Aranyos sárga bele volt, világított, akár a napkorong. Margit néni felnézett az égre, és megrázta a fejét, mint régen, ha a férjét valami hamisságon kapta.
A kényszervágók Virág Imrével érkeztek, és hamar elcsendesült a harsány társaság. Nem olyan messze Margit nénitől még vén szipirtyóztak, de a porta mellett lekushadtak. Margit néni mosolygott, és kiválasztotta a legszebb dinnyét Virág Imrének. Van gyereke?, kérdezte a férfitól. Az bólintott, hogy igen, van. Akkor mondja meg neki, hogy ezt a mézédes dinnyét a férjem nevelte azon a pici portán, amit ő sohasem fog megörökölni.