Tévéjegyzet

Áruházi haladók és reakciósok

KultúraUjlaki Ágnes2006. 09. 01. péntek2006. 09. 01.
Tévéjegyzet

Vajon Gábor Miklós visszautasíthatta volna az Állami Áruház munkásigazgatójának szerepét? Mondhatta volna, hogy kérem, én az ország vezető színésze vagyok, ne tessenek lejáratni ezzel a szereppel, ne kelljen egy ilyen ostoba, papírmasé figurát hoznom? Nem valószínű. Vagy a Nemzeti Színház párttitkáraként, súlyos és nemegyszer alantas politikai csaták résztvevőjeként, bár sokáig őszinte hittel - talán küldetést teljesített? Ezt sem hihetem. Ez a rendkívül okos, művelt, sokoldalú, tehetséges művész ne látta volna, hogy ez a mű velejéig hazug? Jól ismerve remek naplóját, könyveit, örökké töprengő alkatát, kimagasló intellektusát, nem tudom elképzelni. A korabeli értelmiség nagy részének szokásos útjáról van szó. Beleszerettek egy szépnek tűnő eszmébe, nem akarták észrevenni annak ellentmondásait, esetleges bűneit. S ha helyzetük vagy józan eszük révén mégis a felszín mögé láttak, egy darabig áltatták magukat a legrégibb érvvel: a cél szentesíti az eszközt. Aztán persze rájöttek, ki előbb, ki utóbb, hogy sem ez nem igaz, sem az összes többi. Kiábrándulás, alkotói válság, fásultság, depresszió, majd a politikától való elfordulás évei, évtizedei követték egymást életükben. Gábor Miklós életében is.
Túlzás lenne egy habkönnyű vígjáték kapcsán a múlt bűneiről beszélni? Hiszen ott van például az édes Latyi vagy a bájos Turay, akik ugyanazt a figurát adják, mint máskor is mindig, aranyosan és szeretetreméltóan. Ám őket nézve az is beugrik, hogy talán éppen a forgatás idején vagy nem sokkal előtte történt, hogy az Operettszínház társulatát súlyosan meghurcolták, mert a színészek elfogadták a török követség meghívását egy partira. Kávézni az imperialistáknál?! Visszaemlékezések szerint Latabár könnyeivel küszködve alázkodott meg, és fogadkozott, hogy soha többé nem tesz ilyent. Itt meg, a filmvásznon, ugyan régimódi kisemberként, de felismerve az idők szavát, parírozik igazgatóvá lett egykori tanítványának. Akár csak a nézők másik kedvence, Feleki Kamill. Ők, bár rutinból, de valahogy mégiscsak emészthetővé teszik ezt a hajmeresztő történetet. Mert a többiek, a máskor nagyszerű, jóvágású Gábor Miklós, a széphangú, csinos, de színészként gyenge Petress Zsuzsa vagy a különben kiváló karakterszínész Mányai Lajos teljesen hiteltelenek szerepükben.
Aki nem tudná, az Állami Áruház a kor nagy sikerfilmje. Fülbemászó slágereit ma is mindenki ismeri, nem olyan régen feldolgozták színpadra is. Valamiképpen nyomot hagyott a magyar kultúrában. Vajon miért? Hiszen mai szemmel olyan, mint egy paródia. Már kikoptak szókincsünkből azok a kifejezések is, amelyeket lépten-nyomon használ, mint például: osztályharcukat vívják a haladás és a reakció emberei, miközben folyik a küzdelem a feketézők ellen? Ért ma ebből valaki bármit is? Mégis jó, hogy bemutatta a köztelevízió. Sokat megtudunk belőle a Rákosi-korszak legmélyéről. No, nem a valódi életről, hiszen ilyen munkások, parasztok, reakciósok soha nem léteztek. Hanem arról, hogy a rendszer irányítói hogyan képzelték el a művészet szerepét az emberek befolyásolásában. És, hogy ez többé-kevésbé sikerült nekik, azt bizonyítja a film mai sikere is. Mert bizonyára sokan voltak az idősebb nézők között a múlt héten is, akik vállat vonva eltekintettek a régi propagandától, és csak azt állapították meg: ejnye, de jóképű volt ez a Gábor Miklós!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek