Tévéjegyzet

Vajon Gábor Miklós visszautasíthatta volna az Állami Áruház munkásigazgatójának szerepét? Mondhatta volna, hogy kérem, én az ország vezető színésze vagyok, ne tessenek lejáratni ezzel a szereppel, ne kelljen egy ilyen ostoba, papírmasé figurát hoznom? Nem valószínű. Vagy a Nemzeti Színház párttitkáraként, súlyos és nemegyszer alantas politikai csaták résztvevőjeként, bár sokáig őszinte hittel - talán küldetést teljesített? Ezt sem hihetem. Ez a rendkívül okos, művelt, sokoldalú, tehetséges művész ne látta volna, hogy ez a mű velejéig hazug? Jól ismerve remek naplóját, könyveit, örökké töprengő alkatát, kimagasló intellektusát, nem tudom elképzelni. A korabeli értelmiség nagy részének szokásos útjáról van szó. Beleszerettek egy szépnek tűnő eszmébe, nem akarták észrevenni annak ellentmondásait, esetleges bűneit. S ha helyzetük vagy józan eszük révén mégis a felszín mögé láttak, egy darabig áltatták magukat a legrégibb érvvel: a cél szentesíti az eszközt. Aztán persze rájöttek, ki előbb, ki utóbb, hogy sem ez nem igaz, sem az összes többi. Kiábrándulás, alkotói válság, fásultság, depresszió, majd a politikától való elfordulás évei, évtizedei követték egymást életükben. Gábor Miklós életében is.
Túlzás lenne egy habkönnyű vígjáték kapcsán a múlt bűneiről beszélni? Hiszen ott van például az édes Latyi vagy a bájos Turay, akik ugyanazt a figurát adják, mint máskor is mindig, aranyosan és szeretetreméltóan. Ám őket nézve az is beugrik, hogy talán éppen a forgatás idején vagy nem sokkal előtte történt, hogy az Operettszínház társulatát súlyosan meghurcolták, mert a színészek elfogadták a török követség meghívását egy partira. Kávézni az imperialistáknál?! Visszaemlékezések szerint Latabár könnyeivel küszködve alázkodott meg, és fogadkozott, hogy soha többé nem tesz ilyent. Itt meg, a filmvásznon, ugyan régimódi kisemberként, de felismerve az idők szavát, parírozik igazgatóvá lett egykori tanítványának. Akár csak a nézők másik kedvence, Feleki Kamill. Ők, bár rutinból, de valahogy mégiscsak emészthetővé teszik ezt a hajmeresztő történetet. Mert a többiek, a máskor nagyszerű, jóvágású Gábor Miklós, a széphangú, csinos, de színészként gyenge Petress Zsuzsa vagy a különben kiváló karakterszínész Mányai Lajos teljesen hiteltelenek szerepükben.
Aki nem tudná, az Állami Áruház a kor nagy sikerfilmje. Fülbemászó slágereit ma is mindenki ismeri, nem olyan régen feldolgozták színpadra is. Valamiképpen nyomot hagyott a magyar kultúrában. Vajon miért? Hiszen mai szemmel olyan, mint egy paródia. Már kikoptak szókincsünkből azok a kifejezések is, amelyeket lépten-nyomon használ, mint például: osztályharcukat vívják a haladás és a reakció emberei, miközben folyik a küzdelem a feketézők ellen? Ért ma ebből valaki bármit is? Mégis jó, hogy bemutatta a köztelevízió. Sokat megtudunk belőle a Rákosi-korszak legmélyéről. No, nem a valódi életről, hiszen ilyen munkások, parasztok, reakciósok soha nem léteztek. Hanem arról, hogy a rendszer irányítói hogyan képzelték el a művészet szerepét az emberek befolyásolásában. És, hogy ez többé-kevésbé sikerült nekik, azt bizonyítja a film mai sikere is. Mert bizonyára sokan voltak az idősebb nézők között a múlt héten is, akik vállat vonva eltekintettek a régi propagandától, és csak azt állapították meg: ejnye, de jóképű volt ez a Gábor Miklós!