Alulnézetből

Hogy mi történt, arról csak a bátyám mesélt később. Nagyon örült, hogy "kitört a tanítási szünet". Biciklin száguldozott fel-alá a faluban, s közben vidáman kurjongatott: "Mindenki tűzze ki a nemzetiszínű lobogót, bemondta a rádió is, ez hazafias kötelesség!" Apánk szabályosan lepofozta a bicikliről, anyánk a nővéremmel együtt a kisszobába zárta, engem pedig, ki tudja, miért, benyomott a dunyhák közé. Majd a falunkat elözönlő miskolci egyetemisták - mivel dühöngő viselkedésük miatt apánk nem fogadta őket kitörő örömmel - géppuskát nyomtak a hátába, hogy hangosbeszélőn közölje a lakossággal a forradalom kitörését, a szovjetek kiűzését (nálunk momentán egyetlen sem volt fellelhető) és a helyi nemzetőrség megszervezését; noha apánk akkor már megszervezte. Egyrészt azért tette, ne legyen vérontás a faluban (nem is volt), másrészt úgy érezte, eljött végre az ő ideje. Hiszen 1946-ban anyjával együtt - uradalmi gazdatiszt apja már nem élt - "kopott Benes-bőröndökkel" zavarták át a szlovák határon, maguk mögött hagyták a gróftól kapott földjüket, házukat.
Apánk a pártba sose lépett be, és otthon, esténként gyakran felbődült: "Ez a világ nem nekem való!" Puskaporos hordó volt a Rákosi-korszakban, ezt ellensúlyozandó, anyánk esténként szemináriumokra járt, melyeknek szentenciáit a négy fal között apám folytatta erről a "megalkuvó, meggyőződés nélküli párttagságról". Ölték egymást rendesen, ebben az ideológiai csatározásban nőttünk fel; de 1956-ban állítólag kényszerű fegyverszünetet kötöttek. Mert igazi puskaporos hordó akkor már nem az apám személye volt, aki utálta az erőszakot, hanem maga a HELYZET, amelyben mindenki félt mindenkitől.
A bátyám szerint a tanácselnök apánknak köszönhette az életét, amikor, figyelmeztetve lévén a miskolciak érkezéséről, kollégája sebesen felszívódott. A falu azt, hogy nem húztak lámpavasra senkit. Mégis, amikor mindennek vége lett, fő forradalmi szervezőként elhurcolták Ukrajnába. Ahol kicsikét agyba-főbe verték, de, egyéb "bűne" nem lévén, viszonylag hamar hazaengedték. Jó ideig sehol, majd kőfaragóként, erdészként, végül haláláig - ami szó szerint értendő, mert 53 évesen infarktusban halt meg az irodájában - az Állami Biztosítónál dolgozott.
Én csak az ágyneműtartó sötét, puha biztonságára emlékszem. Meg a titkári szolgálati lakás nappalijában álló hatalmas, fényes, fekete zongorára, amelyen apám időnként aranyifjúságán nosztalgiázva "klimpírozott". A titkári rezidenciából persze rögtön kipaterolták családunkat egy lepusztult pedagóguslakásba - anyánk "hűséges" párttagsági érdemeként. A zongora eltűnt, volt helyette bádoglavór a konyhában, budi az udvaron, és örülhettünk, hogy nem seprűztek ki minket a faluból. Emlékszem szüleim folytonos marakodására, a nyomorúságos, szénszagú telekre és arra, hogy Mikuláskor ablakba tett cipőinkben reggel soha semmit nem találtunk. Apám még abból a világból távozott, amelyről mindig azt hajtogatta, hogy "nem neki való". A rendszerváltás után anyánk ötszáz forint nyugdíj-kiegészítést kapott utána. Kárpótlásként.