Királyi fogászok

Az ókori egyiptomiak mentát használtak a száj ápolására. A malomkövek között őrölt gabonában maradt kőtörmelék és a gyakori kemény táplálék alaposan lekoptatta a fogaikat, ezért azok hamar begyulladtak. Ha kihullottak, megőrizték őket, hogy haláluk után aranydróttal rögzíthessék az állkapocshoz, mert az öröklétben nem akartak fog nélkül mutatkozni. A fogfájást többnyire gyógyszerrel, öblögetéssel, rágnivalókkal próbálták kezelni. Töméseket kőporból, gyantákból, malachitból és növényi magvakból készítettek. Míg az egyiptomiak azt hitték, hogy apró férgek okozzák a fogszuvasodást, a görögök már rájöttek, hogy az élelem és a nyál közösen pusztítja a fogakat. A szuvas fogat kiégették, a húzás nem volt gyakori. Csak a már mozgó fogat távolították el, de ahhoz többnyire elég volt az ujj is, fogót csak elvétve használtak. (A legrégebbi ólomfogó jó kétezer éves, Görögországban találtak rá.) A pótlásokat elefánt- és marhacsontból, vízilóagyarból faragták, ritkábban aranyból, ezüstből készítették. De az is megtörtént, hogy holtak fogait használták fel pótlásra.
Kezdetleges fogpótlások már a Krisztus előtti X-IX. századból is fennmaradtak. Az etruszkok például aranypántokkal a maradék fogakhoz rögzített, hídszerű fogműveket készítettek. A rómaiak sokat tanultak az etruszkoktól. Az arany fogpótlásokat gondosan kiszedték a halottak szájából, minthogy tilos volt aranytárgyakat a halottak mellé helyezni. A római császárság idején már dolgoztak "fogtechnikusok", eszköztárukból nem hiányoztak a fúrók és fogók sem. Fájdalomcsillapítóként ópiumot használtak, de nem vetették meg a népi gyógyszereket sem, például a földi gilisztát, a varjúürüléket és a békaagyat. Aztán a középkorban megjelentek a borbélyok, majd a szakosodott foghúzók, a dentátorok. Egy leleményes kínai valamikor a XVI. században találta fel a fogkefét, Európában csupán kétszáz éve ismerik. Az első példányok faragott csontban rögzített lószőrből vagy malacsörtéből készültek.