Őrzi világát a kétlaki festő

Székesfehérvárról indult, hamar berobbant a sikeres képzőművészek közé. A nyolcvanas évek elején gyakran megfordult a fővárosban, az alternatív életformát élő alkotók törzshelyén, a Fiatal Művészek Klubjában. Befogadták a pesti festők, szobrászok, kritikusok, tagja lett a 35 év alatti művészeket tömörítő stúdiónak. Kollázsai megjelentek az Élet és Irodalomban, egyéni és csoportos kiállításai egyre komolyabb visszhangot (elragadtatást és elutasítást egyaránt) kaptak. Mégsem volt maradéktalanul elégedett, úgy érezte, még nem találta meg a saját hangját. Bogdándynak éppen egy válságos korszakában jött a megvilágosodás. A Fészek Klubban látott egy neves hazai erőket felvonultató kiállítást, ami éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőle, mint amire számított.
- Attól a steril profizmustól nagyon ideges lettem - mondja. - Utána egy darabig azon gondolkodtam, hogyan lehetne kikerülni ezt a fajta dekorativitást, ami egy művet szimpla dísztárgygyá fokoz le, többnyire azért, hogy eladható legyen. Akkor jutott eszembe, hogy bármennyire is megalkothatok egy képet, egy szobrot, az mégsem lesz "profi", ha olyan anyagokat építek bele, amilyenekből mi is vagyunk. Vagyis a természetben fellelhető szerves anyagokat: húst, csontot, beleket, mumifikálódott állattetemeket.
Szultán túl az ötvenen, a Munkácsy-díjon ma is folyamatos ellenszélben ügyködik. Egyszerre városi és vidéki, korszerűtlen emberként. Úgy kéne megfelelnie, hogy mégse kelljen megfelelnie. De hát József Attilától tudjuk, hogy ez lehetetlen: a macska kint és bent egyszerre nem fog egeret. Erre legfeljebb az olyan skizofrén és mumifikált cicák képesek, amilyenek Bogdándy hírhedten híres, deszkából ácsolt táblaképén játszanak a drótgombolyaggal.
Az alkotó télen Angyalföldön, egy szoba-konyhában húzódik meg, tavasztól őszig pedig a Somogy megyei Teleki községben él. Ez utóbbi szeretett helyen készült művei ugyanazt az organikus folyamatosságot hangsúlyozzák, amit az egymást követő nemzedékek halmoztak föl, adtak  tovább apáról fiúra, nagyapáról unokára. Gyalu, ekedarabok, kettétört patkók: a falusi mindennapok relikviái épülnek be önálló életre kelt alkotásaiba. Nagyapja-nagyanyja keze nyomát őrzi, az ősök lelkét-szellemét idézi mindaz, amit ez a destruktivitással oly sokszor megvádolt, radikálisan gondolkodó művész a neki rendelt világából megszüntetve megőrzött.
A családi házhoz óriási, gyümölcsfákkal és szőlővel teli kert is tartozik, amelynek gondozása évről évre Szultánra vár.
- Ez a korszak, amelyben most élünk, nagyon izgat. Az emberek furcsán viselkednek, kiszámíthatatlanná, bizonytalanná váltak, félnek a másiktól. Kicsúszott a lábunk alól a talaj; úgy áll a dolog, hogy az embernek a nagy természetből mára csak a saját természete maradt meg. A valóság szintetikussá, virtuálissá silányult, az érzések deformálódtak... Az ember, annak ellenére, hogy folyamatosan kapja árvíz, földrengés, tomboló vihar formájában a pofonokat, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a természet sokkal erősebb nála. És nem csak a városlakó ilyen. Én a faluban is napról napra érzem a fokozatos ellehetetlenülést. A szomszédaim a világ legtermészetesebb dolgának veszik, hogy kivágják a fákat, csak azért, mert útban vannak, nem hoznak termést, vagyis hasznot. A kertem - az én arcképem - ugyanolyan fontos, sőt fontosabb nekem, mint a munkáim. A korhadásnak indult fákat sem vágtam ki, és azok, csodák csodája, meghálálták, hogy meghagytam az életüket: termést hoztak. Szeretnek engem, mert biztonságban érzik magukat nálam.