Tévéjegyzet

Aki világtalan, az nem világ nélkül való - ez lehetett volna a kulcsmondata a Kaktusz című ausztrál filmnek. (Kár, hogy nem hangzott el ilyen mondat a múlt péntek este vetített alkotásban, amelyet az m2 tűzött műsorára.) És bár a film tovább tartott, mint egy átlagos szemműtét, mégsem haragudtam meg az alkotóira a mű vontatottsága miatt. A manapság kötelező pörgősség mellőzésével ugyanis módot adtak a nézőknek a gondolkodásra.
Az alaptörténet rém egyszerű: Colo, a francia fiatalasszony Ausztráliába utazik, ahol - miközben csodálja a különös fákat, virágokat -autóbaleset éri. Üvegszilánk fúródik a bal szemébe, olyan roncsolást okozva, hogy a sérült szervet hamarosan el kell távolítani. Igazán tragikussá az teszi a helyzetet, hogy a nő jobb szeme is egyre rosszabb állapotba kerül, fel kell készülnie a vakságra.
A felkészülésben egy fiatal férfi segíti, aki születésétől fogva világtalan. Csakhogy aki világtalan, az nem feltétlenül világ nélkül való - sőt! Megfelelő lelkiállapotban elvileg felnyílhat bárki lényeglátó szeme - amelyet a homlokunk közepén szoktak ábrázolni a keleti kultúrák -, és ezt a "látószervet", képességet harmadik szemnek nevezik. Mindent, ami igazán fontos az emberi létezésben, a harmadik szem "vesz észre". Ehhez képest kevésbé lényeges, hogy megvan-e a bal vagy a jobb szemünk és hogy egészségesek-e. Bizonyos felfogás szerint tehát létezésünk titokvilágára jobbára csak a harmadik szemmel "vethetünk pillantást", vele érzékelhetjük az egyébként érzékelhetetlent.
Azelőtt Colo is olyan volt, mint bárki más. Úgy gondolta, a betegség, a testi fogyatékosság egyfajta kegyvesztés: lépcső, amely csak lefelé járható; búcsú a karriertől; távolodás mindenféle földi jótól. Csakhogy most ráébred arra is: némelyeknek éppen azáltal - annak segítségével - lesz elmélyültebb tudásuk valami magasabbrendűről, a létezésről magáról, hogy megbetegednek, szerencsétlenül járnak. Bizony a test romlásától is nemesedhet a lélek.
A betegség, a szerencsétlenség sokszor jobb embert csinál belőlünk. E sorok írójának egyszer igen érdekesen fogalmazott valaki, valaki, aki éppen kórházban szenvedett. Azt mondta: "A betegség nagy megbocsátóvá, elnézővé tesz. Mindazonáltal kár lenne tagadni, hogy vannak emberek, akikkel kevésbé érzem egylényegűnek magam, mint a kutyámmal." A kissé erős és túlzó megfogalmazást írjuk a testi fájdalmak számlájára, ugyanakkor a lényeget szépen kifejezi: a lényeglátó ember elhatárolódik a felszínesektől. A vak Colo is elhagyja jómódú férjét, mert súlytalan, jelentéktelen alaknak látja, nem talál benne értéket. Inkább választja a világtalan férfit, aki segített felnyitni a harmadik szemét, új világot nyitva meg számára.
Ausztráliában nemegyszer húsz-harminc év is eltelik, amíg az egyik bozóttűz követi a másikat. Csodák csodájára léteznek ott olyan fák és virágok, amelyek kizárólag a lángok pusztítása után képesek szaporodni, felmagzani - máskor soha. Lehet, néha a mi életünkben is egyfajta "bozóttűznek" - betegségnek, szerencsétlenségnek, pusztulásnak - kell bekövetkeznie, hogy kivirágozzunk valami kozmikus igazságra, a létezés csodájára?