Csodaszarvas

Az öreg vadásznak meggyűlt a baja a szarvasokkal. Hajdanán rendszeresen jártak Bandi bácsi felségterületére a pártvezérek, mindegyik kapitális bikát akart lőni. De azok túljártak az eszükön, amíg az elvtársak az erdőben vártak, az állatsereg agancsos királyai, szerencséjükre, valahol máshol pihentek. A nagyfőnök megparancsolta az öregnek, külföldi vendég nem diadalmaskodhat olyan bika fölött, amelyiknek tizenegy kilónál többet nyom az agancsa, mivel a rekordméretű trófeára az egyik "nagyember" feni a fogát.
A természet azonban fittyet hány az efféle parancsokra.
Bandi bácsi egy régi vendégével járta a határt, amikor elébük szökkent egy csodaszarvas. Nem tétováztak, azonnal lőttek, és máris előttük hevert a kapitális jószág. Amikor lemérték az agancsát, mindenki meglepődött, hiszen tizennégy kilónál állt meg a mérleg nyelve. "Na, ebből nagy baj lesz!" - sóhajtott az öreg vadász. El is indították ellene a fegyelmi eljárást. Azzal vágta ki magát, hogy a díszpéldány át akart sétálni az országhatáron, jobbnak látta megakadályozni a "disszidálást", maradjon inkább magyar földön a zsákmány. Végül a nagyfőnök szíve is megenyhült, hiszen mégiscsak jelentős trófeát sikerült szerezniük, de azért figyelmeztette Bandi bácsit, többé ne forduljon elő ilyen "baklövés".
Ám a következő évben megint feltűnt egy csodaszarvas. És, mintha minden összejátszott volna az öreg ellen: megint ugyanaz a személy kerítette puskavégre a termetes bikát, mint előzőleg. Sőt, még a saját rekordját is megdöntötte: tizennégy és fél kiló volt az agancs súlya. "Most már végem van! Nincs mentség, felakasztanak!" - törődött bele Bandi bácsi. Elkészült az ilyenkor szokásos vadászati jegyzőkönyv. Az igazgató összevonta a szemöldökét: "Tudja, bátyám, minden embernek van három dobása. Maga kettőt már eldobott!"
Nem múlt el nap, hogy az öreg ne gondolt volna nagyfőnöke figyelmeztetésére. Tisztában volt vele, ha még egyszer hibázik, azt az állása bánja. És, puff neki, néhány esztendő múltán ő maga ejtett el egy világrekorder bikát.
A kukoricaföldön látta meg. Idegességében nem találta a távcsövét. A csodaszarvas addigra bevágtatott az akácosba. "Menjél csak, drágaságom, nem nyúlok hozzád egy ujjal se, nem vagyok én bolond, hogy miattad kirúgjanak a gazdaságból" - így nyugtatgatta magát. Aztán szarvasbőgéskor megint felbukkant a büszke vad. Bandi bácsi magaslesről követte a mozgását: az országhatár felé tartott, de most tényleg arra. "Nem engedhetem át a szomszédba" - döntött azonnal. Előkapta a puskát, hátul belelőtt a vékonyába. A szarvas megpördült, de sikerült elmenekülnie. Egy csöpp vért sem hullatott, nem hagyott nyomot. Hiába kereste az öreg vadász, sehol nem találta. Később a kukoricásban akadtak rá a munkások.
Megmérték az agancsot: több mint tizenöt kiló volt. Minden addigi rekordot megdöntött, sőt világelső lett. Bandi bácsi csak hallgatott. Az kellett volna, hogy dicsekedjen - a "harmadik dobás"-ra nem derülhetett fény. Egyfolytában azon gondolkodott, mit diktáljon a jegyzőkönyvbe. Végül azt találta mondani, hogy a bikát betegen, szúrt sebbel találta. A nagyfőnök azonban sejtette az igazságot: "Nem tudja senki, ki lőtte meg, de hogy magyar emberé legyen a dicsőség, ajánljuk fel a legöregebb vadásznak." Vagyis Bandi bácsinak.
Sokan csodájára jártak a világrekord agancsnak. Nem külföldi vendég, nem pártelvtárs, nem nagy hatalmú vezér vihette haza a trófeát, hanem az az öregember, aki egész életében vadak közelében volt, még a házát is az erdő szélére építette. Nemzetközi szaktekintélyek vizsgálgatták a sokat érő kincset, Bandi bácsin kívül senki nem tudta, hogy az érdem az övé. Később sem vallott színt. Csak azt látták rajta, hogy nagyon boldog.