Dumáljunk rendületlenül

Itt van ez a három fiú, Litkai Gergely, Aranyosi Péter és Szabó Kristóf meg az Isten, mármint a Godot, tudják, akinek az eljövetelére várunk örökké, hát, ezek a srácok most megfogták az Isten lábát, de lehet, hogy a Godot fogta meg az övékét, és föltette a budapesti, Madách utcai kávéháza tenyérnyi pódiumára, hogy estéről estére álljanak ott és  dumáljanak alig szusszanva órákon át, szórakoztassák a közönséget, miközben az asztaloknál csörögnek a villák és feléjük gyakran csak a vendégek háta görbed a röhögéstől, egyébként ma is teltház van, már szájról szájra terjed a hír a városban, hogy van itt egy hely, köpésnyire a volt Madách Színháztól, ahol Hofi állta évekig a maga egyszemélyes komédiáját, ezek a gyerekek ugyanazzal próbálkoznak, ráadásul itt nincsenek kellékek, díszletek, még függönybe sem kapaszkodhat, aki kiáll, csak a hangjába és az egyéniségébe, a jó, a rossz, minden előbújik, mesterségem címere Stand-Up Comedy, egyszemélyes színház, te azt mondod, ez magyar műfaj, ő azt mondja amerikai, én azt mondom, már a német kabarékban is..., de nem kell mindent felcímkézni, örüljünk hogy van egy új nemzedék, amelyik valamit fergetegesen csinál, a gyenge poénok majd idővel kipukkadnak, a jók megedzőnek, ezen az estén három a fiú, az Aranyosi zömök kis mokány, üdén vaskosak, szagosak a poénjai, a Kristóf meg lassú, titokzatos fapofa, sovány, mint egy zsoké, pikáns nagy orral, kiderül, Gór Nagy Mária Színitanodájába jár, és közgazdász diplomával inkább a humorból akar megélni, ezen tényleg röhögni kell, aztán jön a hórihorgas, szemüveges Litkai, a kedves, dudoros kölyökgólya-képével, előbb lenn, a művészasztalnál zordan a jegyzeteit bújja, aztán felpattan a pódiumra, és kivirul, s ha egyszer kinyitja a száját és elkezd beszélni, mi, mármint a közönség nem tudjuk a szánk szélét a fülünktől visszahúzni többé, és ahogy telnek az órák, az egész teremnek szürrealisztikus hangulata támad, korsók csendülnek, amorf tömegek hullámzanak a félhomályban, s közben ennek az apokaliptikus bruegheli képnek a poén, nevetés, poén, nevetés ad bizarr ritmust, ezt a zeneszámot Litkai Gergő, a Rádiókabaré szóvivője vezényli, az egész havi műsorfolyamnak is megadja a ritmusát, és vannak legalább tizenhárman a srácok, akik váltogatják egymást estéről estére,  és máris üde levegő járta át a magyar humorista mezőny már kissé elhasználódott levegőjét, mert jött a Bödőcs, a Somogyi vagy a Badár, azért is kedvelem ezeket a harmincon inneni vagy túli fiatalembereket, mert a humorukban másról is esik szó, nemcsak politikáról, kezdünk rájönni megint, milyen gazdag és sokszínű az élet, mennyi benne a hülyeség, a figuráznivaló, de amúgy is, ezek a fiatal emberek már máshogy néznek, valahogy jobb a rálátásuk, és mindenre reflektálnak, ami velük megtörténik, attól kezdve, hogy hogyan nevezik el a macskát, az új James Bond glamúrját vesztett karakterén át egészen a papás szülés lebonyolításáig, Stand Up!, fiúk, soha nem szabad leülni, a poénnak legkevésbé.