Honoré

Őt is, miképpen jó néhányunkat az idő tájt, Bihari, a hírlapíró mentette meg attól a szégyentől, hogy egy átlagos, magyar néven szólíttassék, s nevezte el Honoré de Balzacnak. Bihari keresztapai szenvedélye nem ismert határokat, engem például - gyámhatósági főelőadói múltamat gyakorta fölemlegetve - Árvaszékinek hívott. Ászt, a műkritikust pedig Buzdogánynak, mivelhogy ő egy Mihók nevű hölggyel osztotta meg a redakcióban a szobáját. (Mihók és Buzdogány a bányászmitológia gonosz koboldjai.)
A korrektor vonásaiban tényleg őrzött valamit a zseniális francia író egykori dagerrotípiákról ránk tekintő képmásából. Ugyanaz a kissé puffadt, mégis markáns arc, fület eltakaró, csapzott haj; az elhivatottságot és erőt sugárzó makacs koponya meg mintha egyenesen a fehér, kihajtott ingnyakból nőne ki. És azok az apró, sötét, szuggeráló, az örök kutatás lázában égő szemek! Aztán a kétmázsás tekintet, amely lézerként metszi át a halandót s bozótvágó késként vág magának utat az örök emberi színjáték áthatolhatatlannak tetsző dzsungelében. Ránézésre legalábbis ilyennek láttam a mi helyi Honorénkat, a városi nyomda megbecsült korrektorát.
 Hogy megvoltak-e benne a kísérteties hasonlóság sugallta készségek, azt igazából sohasem sikerült kideríteni. Nem valószínű, hogy a mi Honorénk annyi mindent összeírt volna életében, mint a hipergrafomán klasszikus, akinek nevét baráti körben viselte. Azt sem tudtuk biztosan, hogy írással foglalkozik-e; mindenesetre Bihari, akinek jó érzéke volt az ilyesmihez, erről határozottan meg volt győződve.
 Abban viszont valamennyien egyetértettünk, hogy Honorénál olvasottabb ember még nem koptatta Mariska néni bögrecsárdájának hokedlijét. Pedig járt oda mindenféle tanult figura: újságíró, nyomdász, kiugrott katonatiszt, az MSZMP nagy sárga házából (tényleg olyan színe volt) rendszeresen ide tévedt valódi politikai munkatárs, s mellettünk legnagyobb gyakorisággal a pártarchívum félgyomrú munkásmozgalmi dokumentátora.
Ám Honoré olvasottság dolgában kenterbe vert mindannyiunkat. Mennyiség és alaposság tekintetében az egész megyében nem akadt vetélytársa. Mert ki merte volna magáról azt állítani, hogy naponta betűről betűre elfogyaszt egy napilapot! "Tudjátok, a korrektor olyan, mint a disznó, mindent fölzabál, amit elé tesznek", mondta a kevés alkalmak egyikén, amikor ennyit beszélt.
Honorénak nem volt családja, legalábbis soha sem beszélt róla, olybá tűnt számomra, mintha a térd alá érő, öreg, posztó télikabátja lenne az otthona, amit egy pillanatra sem vetett le magáról. Pedig tőle is meg kellett volna kérdezni, hova megy haza. Például akkor, azon a sok évvel ezelőtti, karácsony előtti napon.
 Honoré déli egy óra körül köszönt el tőlünk, Ászt és Biharit megölelte, s kellemes karácsonyt kívánt mindenkinek.
Szilveszterkor a bögrecsárdában melegítettünk be az éjszakai bevetésre, amikor a szokottnál is fakóbb arccal megérkezett Gyuri, a mettőr. Három deci ezerjót tett elé azonnal Mariska néni, de a nyomdász csak komoran bámult maga elé, s nem nyúlt az italhoz. Aztán, amikor már mindahányan kérdően néztünk rá, kibökte, hogy meghalt Honoré. Karácsony másnapján a szomszédok unszolására a házmester feszítette fel az ajtót. A rendőrorvos szerint szenteste érhette a szívbénulás.