Kocka

Kockás Tódor nyert a játékon. Ismét. Kockajátékban nem volt ellenfele tán az egész országban. Bár ilyen széles körben nem tesztelte képességeit, s nem is állt szándékában. Valamikor fényes jövő elé néző munkatársa volt a hivatalnak. Fejben végezte el a legbonyolultabb matematikai műveleteket, a könyvelésnek, statisztikának nem volt titka előtte. Fel is vihette volna az isten a dolgát, de valamiért inkább megverte őt a kockajáték szenvedélyével. Nem szerették ezt a főnökei, s egy idő után száműzték ebbe a megyébe, ebbe a járásba, ahol ugyan ő volt a mindenhatóság, de élete végéig le volt ragasztva helyi ellenőri minőségébe.
Szóval nem csoda, hogy mindig nyert a kockán. Ezért is hívták Kockásnak - meg még másért is megillette őt e név. Ellenőrzései során választás elé állította a vállalkozókat: vizsgálódik a könyvelésben, vagy kockával kidobja a fizetendőt - zsebbe, nyilván. Szinte mindig ez utóbbira került sor - és a tulajok fizettek, csak fizettek.
Történt, hogy szemet szúrt Tódornak az egy ideje a környéken működő szerény vállalkozás. Hosszú szakállú, ősz hajú aggastyán vezette a boltot, társa egy harminc körüli fiatalember volt. Vicces fejfedőket, különféle kártyákat árultak, meg kismillió haszontalan, de mutatós s épp emiatt kelendő kacatot. S nemcsak boltjukban kereskedtek, hanem megjelentek minden búcsúban, sörünnepen. Lassacskán már mindenki ismerte a két férfit a vidéken, ezért Kockás Tódor úgy ítélte meg a helyzetet: eljött a cselekvés ideje.

Másnap délelőtt szinte mosolyogva szállt ki elegáns autójából a boltocska előtt. Sütött a nap, hát zakóját levetette, megigazította napszemüvegét, és nagy lendülettel belépett a boltba.
- Jó napot, Tódor fiam! - fogadta kedvesen a csillagos-holdas köntöst viselő öregúr. - Hát mi járatban nálam egy magadfajta ellenőr?
Tódort megzavarta, hogy felismerik. Bár kissé hízelgett is neki. Az öreg hellyel kínálta, majd teával, s néhány percig csevegtek a melegről, aszályról. Mígnem az ellenőr látogatása céljára nem tért: ellenőrzés lesz, leltárral meg mindenfélével. Várta a szokásos mellébeszélést, ám az öreg nem úgy viselkedett, mint a legtöbb kereskedő. Ismét teát töltött Kockás Tódornak, majd mosolyogva így szólt:
- Úgy hallottam, fiam, hogy jó ember vagy. Légy hát hozzám kevésbé szigorú.
Nocsak, ébredt fel Tódorban a kapzsiság: ez egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Bólogatott egy ideig, aztán beavatta az öreget a kockás adózás menetébe. Az bele is egyezett, s paroláztak is a megoldásra, mikor váratlanul megkérdezte Tódort:
- Aztán, fiam, mi lesz, ha a kockák a sarkukon állnak meg?
Nagyot nézett a játékos: ilyen nem lehet.
- Akkor maga nyer, én pedig soha többé nem nyúlok kockához.
- Úgy legyen - mosolyogta az agg, s széles mozdulattal invitálta Tódort a kockavetés elvégzésére.
Az ellenőr elővette a két csontkockát, markába fogta, megrázta, ujjaira lehelt, majd elvetette a pöttyös jószágokat. Azok pörögtek, lelassultak, s végül megálltak a sarkukon.
Tódor azt hitte, álmodik. Miféle trükk állította meg kockáit ilyen lehetetlen pózban? Hozzájuk kapott. Kínjában felüvöltött. Fájdalom járta át kezét, ujjain felhólyagzott a bőr - megégett. Újra megpróbálta, de az eredmény ugyanaz lett. Egy darabig még értetlenül bámult, majd ezt sziszegte: - Ezt még megkeserülöd, vénember!
Amint az ellenőr kilépett a boltból, az öreg egyet legyintett. Villám szelte át az eget, dörgés verte fel a csendet. A napszemüveges, rövid ujjú inges ember bőrig ázott, mire kocsijához ért. Szitkozódva vágta be magát az autóba. A visszapillantón egy pár plüsskocka lógott. Kísérletképpen hozzájuk ért. Érezte lángolni az ujjait, kezét, karját.
Az öreg boltja ajtajából kísérte tekintetével az elporzó autót.
- Ez szép volt, Merlin apó - szólította meg a társa. - És most hogyan tovább?
- Gyere, fiam, nézzük, mit mutat a kristálygömb...