Lopunk mindent. Mindent a Lókos patak innenső és túlsó partjáról. Magáncélra, családi célra. Mikor mire van égető szükség. Hiszen vásárolni nem lehet semmit. A vásárló belép a boltba, és nincs más, csak a két boltos, és néhány orosz szardíniakonzerv. A jelszó: nem kell a parasztot zabáltatni, a paraszt megoldja. Megoldotta ezer évig, megoldja ma is. Etessük, elvtársak, a rendes sztahanovistákat, mert erejükben a jövő. Emelje a kezét, aki látott sztahanovista parasztot! Na ugye, nem. Senki. Barmok, morogja erre nagyapám tömören, ám lényegretörően. Ül morogva nikotinsárga bajusza alatt, metszőollóval megfelelő méretűre vágja a venyigekötegeket. Azzal fűt.
Mi a Lókos innenső felén lakunk. Történelmileg úgy alakult, hogy a Lókos befagyott árterén innen szalmakazlak, szénakazlak. És szalmát nem lehet kapni se égen, se földön. Az embernek csak malaca, tyúkja, nyula van, rozs- és búzaföldje nincs. A téeszcsének igen, de a téeszcsé nem ad el szalmát, mert nincs rá jogalap. Viszont a jószág alá télen szalma kell. Nyáron megteszi az Ipoly-homok, de a tél mínuszok sorozata. Télen pedig a barter, a nem pénzzel, hanem áruval való fizetés. A Lókos másik felén Erdőgazdaság, és az erdőgazdaság városokba szánt fenyőiskolái. Amíg a szem ellát. Egy hegyoldal végestelen végig. Kis fenyő, közepes, nagy. Őrzött karácsonyfák tízezrei.
Az iskola azért létezik, hogy nagyszünetben az udvari pottyantós vakolatlan hátánál megbeszélhessük, amit kell. Itt például a szalma-karácsonyfa-bartel bonyolításának időpontját. Mikor, mennyit, hogyan. Egy fenyő egy kötél szalma. Hogy mennyi az egy kötél szalma, nem kérdés, mindenki tudja. Mi visszük a szalmát, ők hozzák a fát.
A szalma jelezte út minden esetben probléma. Hóban is, fűben is. Mert nem köthető össze annyira, hogy ne szórja magát. Nincs tökéletes technika, a törek, a törött szalmaszál potyog. Egyetlen esetben nem okoz gondot, amikor a Lókoson túlra megy, hiszen nem a hazautat jelzi, hanem más irányú hazautat. Esik a hó, takarja a kazlakat. A köd jó. A hóesés jó is, elfedi a nyomot, de rossz is, nem látjuk a mezőőrt, amikor látnunk kellene.
A lényeg a tempó, a tépőhely jó kiválasztása, a borjúkötél profi módon az érintetlen hóra, rá a szalma. Hosszában. Amikor magasodik, rátérdepel, összefűzi a kötelet, meghúzza, kiengedi. A szalma úgy marad. Jöhet rá a következő adag. Az utolsó munkafázis kétemberes. Öcsém térdel, én húzom a kötelet. Azután felsegíti a hátamra. És viszont. Kézzel lefésüljük egymás kisboglyáját még a kazal mellett, hogy csökkentsük az áruló nyomokat. A széllökés bele-belekap, tántorgunk nevetve. Kell némi idő, amíg megszokjuk, milyen szögben fogjuk a szelet.
Innen egy kilométer a Lókos-part a töretlen hóban, át a Szőlősdombon. Nem a szőlőföldek közti úton megyünk, hanem azzal párhuzamosan, a novatőkék közt. Köztünk ötven méter a biztonság kedvéért, öcsém nyomán haladok. Ha már itt tartunk, nem volna szerencsés hátunkon szalmával összefutni a mezőőrrel. Nem tudnánk futni. Így csak egyikünk bukhat.
A parton, a fedett vadetető előtt száraz akácgallyakkal tüzelve, kezüket melengetve már ott a cserepartnerek. Számukra kisebbek a távolságok. Testvérek ők is. Oldalukon a kisfűrész. Tövénél összekötve a két fenyő: az aprócska, ez öreganyánké lesz, és a nagy, a miénk.
Rágyújtunk. Két Munkásra négyen. Öregesen, megfontoltan. Felnőttek vagyunk, felnőtt programmal.
- Akkor rendben vagyunk?
- Rendben. Holnap viszem a köteleket az iskolába.
Ők óvatosan átlépdelnek a patak fölé döntött gerendán, eltűnnek a hóesésben. Havat rúgunk a parázsra, aztán húzzuk a két fenyőt hazafelé, mint a szánkót.
