Megtaláltam végre a nyugalmat

- Igaz a hír, hogy újra tévézni kezdett? Több tanú egybehangzóan állítja...
- Mit állítanak?
- Az egyik szemtanú én magam vagyok, hiszen alig egy-két hete láttam egy mostanában készült zenés műsort vezetni. Mások pedig azt rebesgetik, hogy egy maratoni tévésorozaton dolgozik éppen.
- A hírek igazak, a látszat azonban mégis csal. Kezdjük az utóbbival. Jövőre, 2007-ben ötvenéves a Magyar Televízió. Hogy ki fog bennünket megünnepelni, azt nem tudom, de egy ilyen ünnepi alkalomra még egy kesztyűgyár is készítene talán néhány pár ünnepi kesztyűt. Mi készítünk egy ötvenrészes sorozatot, amely bemutatja ezt a fél évszázadot. Pontosabban töredékét, szilánkokat, hiszen egy 50×10 perces sorozatban másra nincs nagyon lehetőség.
- Mi lesz látható ezekben a rövid tízpercekben? Archív anyagok, visszaemlékezések, riportok?
- A még visszaemlékezni kész kollégáimmal beszélgettem, s elmeséltettem velük a legfontosabbakat, képekkel, archív felvételekkel illusztrálva.
- Önnel ki beszélgetett? Hiszen ebből az ötven évből mintegy ötven évig - ne haragudjon, hogy nevén nevezem, de tény - ön volt az egyik meghatározó személyiség a hazai televíziózásban.
- Velem nem készült riport, hanem én próbálom meg elmondani mindazt, amit fontosnak érzek.
- Találkozott a beszélgetések, riportok során olyasmivel, amit nem tudott a televízióról vagy elkerülte a figyelmét, s érdekesnek találja?
- Bizony. Megkérdeztem például Matúz Rózsikától, a TV-híradó egykori főszerkesztőjétől, hányan készítették az első híradót. Mire értetlenül válaszolt: én egyedül... És azt sem tudtam, legalábbis nem emlékeztem rá, hogy a tudósítók könnyebb, gyorsabb mozgását eleinte egy fénykép nélküli villamosbérlettel oldották meg. Hát ilyen és hasonló érdekességek is kiderülnek a sorozatból. De a kérdésére visszatérve: nem kezdtem újra televíziózni, de ezt a sorozatot nehezen tudná olyan személy elkészíteni, aki nem élte végig házon belül ezt az ötven évet. Örülök, hogy a tévé vezetése elfogadta az ötletet, s hagyja megcsinálnom.
- A zenés műsor is önkéntes és véletlen félrelépés volt? Eléggé valódi műsornak tűnt, melyben felesége, Kállay Bori és lánya, Fonyó Barbara énekelt híres duetteket.
- Nem lesz belőle sorozat. Ez saját ötlet volt, saját koncert, saját kivitelezésben, a televízió csak leadta. Igaz, azóta megismételtük szép számú hazai városban.
- Sokszor nyilatkozta, hogy önnek ma már nem hiányzik a képernyő. De a képernyőnek sem hiányzik ön? Nem akarnék hízelegni, de ezt a mai kínálatot bármikor lóhosszakkal verné.
- Ebben ne legyen olyan biztos. Én csak úgy tudok tévézni, ahogy megszoktam, s az ma sokaknak lassú, s túl sok figyelmet igényel. A tévék ma inkább a biztonságra mennek: jobb egy külföldről megvásárolt, biztos sikernek látszó licenc, amit szolgaian követniük kell, mint egy eredeti, hazai műsor. Sajnos így elvész a nemzeti sajátosság, bár igaz, nagy nézettséget hozó, bevált műsorok készülnek. Hát ez van, ebbe az irányba változik a világ!
- Nem maradt semmi olyan ötlete, amit szívesen megvalósítana?
- Semmi.
- Nem sajog kicsit a szíve, hogy a mai televíziósok, a régiekkel ellentétben, látszólag a társasági élet középpontjai, sztárok, szépek, gazdagok, akikről írnak, akikkel tele a sajtó? Önöknek ebből a csillogásból és anyagi jólétből nem jutott.
- Az utóbbival egyetértek, ám a többiben tévedni tetszik! A régi televíziósok másként, és szerintem inkább sztárok voltak. Legalábbis hitelesebben. A maiakat, tisztelet a kivételnek, pénzért megcsinálják. Cikkeket, fotókat rendelnek róluk. Minket előbb láttak-néztek, és ennek nyomán megszerettek. Sokkal bensőségesebb is volt a viszonyunk a nézőkkel. Manapság "elemelik" a tévés figurát, hogy sztárrá legyen, minket azonban maguk közé, családtaggá választottak a nézők. A csillogás, a csak bulvársajtóban létező "társasági élet"? Ez aztán végképp nem hiányzik!
- Ha már nem is csinálja, de nézi még a tévét?
- Jobbára csak sportot nézek.
- Hogy ízlik a vidéki élet? El tudta volna képzelni magát pár évvel ezelőtt egy pici, nyugodt faluban vagy városkában?
- A feleségem nem is akarta elhinni, hogy komolyan gondolom, s főleg, hogy ki fogom bírni, mikor azt javasoltam neki, költözzünk el Budapestről. Imádom ezt az életet. Kert, csend, nyugalom. Erre vágytam. Közel hozzánk egy fedett uszoda is van. Mivel hajnali kelő vagyok, megengedték, hogy nyitás előtt bejárhassak. Hajnalonta, úgy fél hat tájban leúszom a napi penzumot, majd leoltogatom a villanyt. Amire vágytam, az a nyugalom volt. Megtaláltam. Ha az ember képes tudomásul venni, hogy nem őtőle forog a föld, könnyű hátrább lépni.
- Pedig a fiatal újságírók, a tanítványai egykor úgy érezték, ön mozgatja a földet. Nyilván tudja, hogy sokan féltek is öntől, a tekintélyétől. A mai tanítványai az egyetemen tisztelik "A Vitray"-t?
- Hallottam ilyesmiről, és zavart is. Ugyanakkor a hozzám szegődőkkel, főleg az elején, Balóval, Szegvárival, Gyulaival inkább haverok voltunk. A maiak az egyetemen majdnem az unokáim lehetnének. Egy dolgot csakugyan megkövetelek: nem lehet késni. Ha ezt az egy dolgot megtanulják, már megérte. Ebben nem engedek. A televíziózás egyik alapja a fegyelem. Lehet, hogy tartottak tőlem, de műsor alatt, munka közben bizonyos dolgokban egyszerűen nincs pardon.
- Ne haragudjon, ismét visszatérek a kérdésre, hogy mivel foglalkozik és milyen tervei vannak, mert egyszerűen nem szeretném hinni, hogy élete hátralévő részében otthon fog üldögélni, esetleg elfoglal egy-egy tiszteletbeli posztot, és jó esetben a kertet műveli.
- Voltaire írta a Candide-ban: "De vár a kertben a munka". Egy másik fordításban: "Műveljük meg kertjeinket". Ebben még örömemet lelem, meg "munka" is van a "kertben". Amit a televízió "kertjében" megtehettem, azt elvégeztem.
- Tudja, mennyi föld hever még parlagon ebben az országban?
- Azt művelje már más! Mostanában az a tervem, hogy befejezem a könyvem. Elkezdtem írni, de három éve abbahagytam. Ez egy párhuzamos visszaemlékezés gyerekkoromtól, első eszmélésemtől a televízióba való belépésemig, illetve a második rész a televíziótól a jelenig. Főleg magamnak írom, s nem is gondolok most arra, hogy kiadnám. Megírom benne a családomat, a nagyszüleimet, mindent, amire csak vissza tudok emlékezni. Engem érdekel és izgat, hogyan oldottam meg konfliktusokat, hogyan hárítottam el a külvilág rám nézve kedvezőtlen eseményeit. Érdekes szembesülés.
- Manapság hogyan hárítja el a külvilág - közélet, politika, gazdaság - kedvezőtlen eseményeit?
- Nem zárhatom ki a külvilágot, de amennyire lehet, elhárítom a napi rémségeket. A politika? Nem izgat, csak sajnos gyakran felizgat. Egészen másban reménykedtem másfél évtizede, de belátom, még idő kell egy vállalható egyensúlyhoz. Hogy lesz-e annyi időm, az kérdés. Amennyim még van, azt semmiképpen nem óhajtom felesleges dolgokra pazarolni.