Nagymama ajándékba

Lajos bácsi délután a lombfűrészt applikálta fel a seprűnyélre. Nehéz volt kimódolni, hogyan álljon. Merőlegesen lett volna a leghasznosabb, akkor flottul lehetne levágni vele az utcai fenyő csúcsát. Így, hosszában nem volt praktikus, ámde úgy festett, mint egy kiegyenesített kasza. "Dózsa katonája vagyok én", kuncogott magában Lajos bácsi, és már előre élvezte Özvegy Barnáné dühöngését.
Mit fog szólni a vénasszony, ha meglátja a megcsonkított fenyőt!?
Lajos bácsi ősszel találta ki zord bosszúját. Hallotta, hogy Barnáné a labdarózsákkal diskurál a ház előtti kiskertben. Roppant dühös volt rá, amiért az asszony kisajátította az utcafronti virágágyásokat és fákat. Régen minden lakó - legfőképpen Lajos bácsi - kapálgatott keveset a sorok között, ám az utóbbi időben ez a hobbi Barnáné privilégiuma lett. Lajos bácsi alpári megtorlást eszelt ki: kárt fog tenni a puccos kertben! A vénasszony összeroppan, ha meglátja a felében elvágott fenyőfát. Csak azt nem tudta, hogyan csinálja. Csongrád kisváros, karácsony délutánján lélek sem mozdul az utcában, de a szemek és fülek nyitva vannak. És ő, Imreh Lajos nyugdíjas postaigazgató, nem bukhat le!
Kifundálta, hogy első emeleti lakása ablakából fog lenyúlni, előbb madzagot köt a csúcsra, majd egy botra erősített fűrésszel elvágja a törzset, és behúzza a zsákmányt a konyhaablakon át. Mindezt a szenteste korai vaksötétjében.
Lajos bácsi sokkal többet szenvedett a fenyőcsúcs levágásával, mint gondolta. Meghűlt, és az ingyen lett karácsonyfa mellett sem fűtötte a káröröm. Rosszul aludt, nehéz szívvel várta a reggelt, elképzelte, hogy Barnáné jajveszékel az utcán. Dél tájban már fölöttébb nyugtalan volt, és egyre rosszabb bőrben. Szúrt a torka, égett a háta és a tüdeje, percenként fújta az orrát. Ivott volna egy meleg teát, de elfogyott a filter. Hallgatózott. A földszintről jajveszékelés helyett tányércsörgés és önfeledt nevetgélés hallatszott fel. Lajos bácsi feje lüktetni kezdett, és valami köhögőroham is rátört, mikor csöngettek.
Barnáné kivirulva toporgott az ajtóban. - Képzelje, újságolta az asszony, valaki félbevágta az utcai fenyőt az ablakom előtt! Lajos bácsi zavartan tagadott, micsoda feltételezés, ő nem látott semmit. - De én nagyon is láttam, kontrázott Barnáné. Ez a fenyő takarta el eddig a konyhai ablakom elől a kilátást. Képzelje, így megláttam az unokámat az utcán!
Lajos bácsi értette is, nem is, mi történt, szégyenkezve fogadta el Barnáné invitálását a karácsonyi ebédre. Odalent paprikás lisztbe forgatott sült ponty illatozott, a gázon lassan melegedett a töltött káposzta, vagy ahogy Lajos bácsi gyerekkorában hívták: szárma. A kancsóban fahéjas forralt bor, az asztalon damasztterítő, házi sütésű, aranybarna bejgli, vastagon diós és mazsolás-mákos töltelékkel. Egy fiúcska a térdéhez tolatott háromkerekű biciklijével. Az asztalnál egy fiatalasszony és egy jól megtermett, pocakosodó férfi. Lajos bácsi be akart mutatkozni nekik, de a férfi kéznyújtás helyett megölelte. - Nem ismer meg? - kérdezte. Lajos bácsi zavarában ivott egy korty forró, erős bort. Égette a torkát, de vérré vált benne, mindjárt jobban lett. Nem tudott gondolkodni. - Barna Gábor vagyok - közölte a férfi, és lopva Özvegy Barnánéra nézett. - Maga vágta félbe a fenyőt? - kérdezte. Lajos bácsi röstelkedve tagadott: - Dehogy!
Özvegy Barnáné szemében meghízott egy könnycsepp, kipukkadt, aztán a vékony könnypatak leszaladt az arcán. - Tíz éve nem jártak nálam a fiamék! És most megláttam őket az ablakból - mondta. - Soha ennél szebb ajándékot nem kaptam! Lajos bácsi szótlanul nézte szomszédasszonyát. Hogy el ne bőgje magát, felkapta az unokáját. - A te Jézuskád mit hozott nekem? - kérdezte tőle pimaszul a kisfiú. - Egy nagymamát - felelte Lajos bácsi, és, hogy meg ne lássák a könnyeit, kinézett a derekánál kettémetszett utcai fenyő csonkjára.