Róka vitte el a festőt

Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Glatz Oszkár, Réti István, Mikola András, Ziffer Sándor - és egy város, ami összeköti őket: Nagybánya. A máramarosi hegyek lábainál elterülő településen a XIX. század végén hozták létre Hollósy Simon vezetésével a festőiskolát, ahová messze földről sereglettek a tanulni és tanítani vágyó piktorok, piktorjelöltek. Az iskolában több mint fél évszázadon át tartott a magas szintű képzés, de aztán a világ fordulásával, mint annyi más nagyszerű magyar kezdeményezés Erdélyben s a Partiumban, szép lassan elsorvadt ez is. A nagy mesterek meghaltak, ma már jobbára csak a fennmaradt alkotások mesélhetnek arról a különös, pezsgő világról.
De azért - ha a nagy festők el is mentek - maradt még egy-két szemtanú, hál' istennek! A legfontosabbhoz egészen Nagybányáig kell menni, a Klastromrét széléhez, a Jókai-domb lábához. Itt él a festőiskola utolsó vezetőjének, Mikola Andrásnak az özvegye, Balázs Veronika. Kilencvenhárom éves, és úgy beszél Rétiről, Thormáról, Zifferről, Ferenczyről meg a többiről, ahogy csak az beszélhet, aki közelről ismerte őket. Márpedig ő ismerte mindet. Pontosabban Ferenczyt nem, hiszen ő még kislány volt, mikor meghalt a festő. De az ő egykori házában lakik, ott élte le a fél életét! Harminchat éve özvegyen, egyedül. Így aztán kimondottan örül, ha néhanapján messzi földről is rányitják az ajtót.
Éppen habart krumplilevest kanalaz a konyhaasztalnál. Az egyik szobából hatalmas, tátott szájú medve s egy kitömött hiúz figyeli. Meg tucatnyi festmény, férfiportré - majdnem mind az uráé, a kérlelhetetlen szigorúságáról ismert Mikola Andrásé, aki nemcsak nagy festő, de nagy vadász is volt. Ő lőtte s tömette ki a medvét, hiúzt is, melyek most a feleségét őrzik.
Csúnya, szürke tél van. Kint köd szitál és kutya ugat, s néha-néha behallatszik a ház előtt szaladó Fokhagymáspatak robajlása. Veronika nem szereti azt a patakot. Az vette el tőle az urát. Mikola András szálfatermetű, makkegészséges férfi volt nyolcvanöt éves korában is - de mégiscsak nyolcvanöt éves. Egy ronda, téli napon szólt neki a szomszéd fiú, hogy "Művész úr, fent a hegyen jár a róka!". A felesége hiába rimánkodott, hogy ne menjen sehová, majd meglövi a tavaszon azt a rókát. Nem lehetett bírni vele. Fent a hegyen azonban megcsúszott, bele a jéghideg patakba! Csuromvizes lett. Két nap múlva ágynak esett, és hiába vitték már Budapestre is.
Belehalt abba a vadászatba.
Itt van eltemetve, ötven méterre, a patak túloldalán lévő temetőben. Nincsen egyedül. Ott fekszik mellette Thorma János, Weith László, Bitay Árpád, Agricola Lydia, mind ismert művész. És itt nyugszik Törökfalvy Papp Zsigmond is, a "festőművész, író, történész, Nagybánya ny. vezető járásbírája, Petőfi és Jókai barátja, iskolatársa, az 1848-as szabadságharc főhadnagya, a nagybányai festőiskola szellemi megteremtője". De a másik sorban ott nyugszik az 1962-ben meghalt Ziffer Sándor - a sírfaragó szerint Ziffer Alexandru - is, aki Czóbel Bélának meg Mikolának volt a nagy barátja Bányán. Mikolával azonban később nagyon összeveszett, ki se békültek soha igazán. Mikola azért elment a temetésére, és ahogy illik, gyertyát gyújtott a régi barát emlékére. Pontosabban csak gyújtott volna. Fújt a szél, folyton eloltotta a gyertyát. Nagy Oszkár - ma az egyik legtöbbre tartott festő - oda is súgta hátulról: "Hagyjad, András! Ziffer fújja alulról!"
Bányán ma is vannak nagyszerű festők, s van pezsgő szellemi élet is. De az a régi...
Volt nyár, amikor száznál is több festő dolgozott a városka parkjaiban, a Zazar - Nagybánya folyója - partján. Meg fent, a környező hegyekben. Sokan kint is éjszakáztak. Kis kunyhókban, kalyibákban. Aztán, lejőve a hegyről, meghallgatták a nagyok bírálatát, tanácsait. A legtöbben a nyár múltával persze elmentek, de sokan végleg itt telepedtek le. Saját háza azonban csak nagyon kevés festőnek volt. Bérelt házakban laktak általában. Ferenczy azonban nagy házat vitt, pedig keveset tartózkodott benne. Vagy Pesten volt, vagy Felsőbányán inkább. Ha Pestről hazajött, lóra ült, s meg sem állt a tíz kilométerrel odébb lévő "Felső"-ig. Úgy tartották a festők, ott szebb a táj, színesebbek az emberek.
Veronikának is volt egyszer egy lova, a Sári. Mikola vette magának. Hogy majd azzal jár fel a hegyre festeni, vadászni. Rájött azonban hamar, nem neki való a lovaglás. Ráhagyta hát a nála harminc évvel fiatalabb feleségére. Az meg is tanult rendesen lovagolni, de aztán nagy baj történt: jöttek a kommunisták. Akik nem nagyon szerették, ha a lovon lovagolnak. El is vették Sárit, és odaadták valami román favágónak, aki befogta fát hordani. Ott mentek el mindennap Mikoláék előtt. De már az első út is balul sült el, a ló a megrakott szekérrel a régi udvarra fordult be. Szaladt is Veronika sírva, hogy "Jaj, Sárika, Sárika, mit tettek veled!?"
Akkor még csak bérelték a házat, a nagy kertet. Nógatták ugyan Mikolát a helyi notabilitások, hogy vegye meg, olcsón adják, de a festő önérzetes ember volt. Hogyan vehetné meg, mikor a többi festőnek sincs háza! Azt majd csak Veronika vásárolta meg, az ura halála után két esztendővel.
Négy nagy szoba, tele festményekkel. Mindegyiknek ismeri a történetét. Volt több is, de mikor a mainál is szegényebb volt az élet, bizony el-eladogatott belőlük. Az egyik képnek épp most találta meg az árát. Félkilónyi piros pénzköteget mutat - a pamlag alatt bukkant rá pár hete. Öt évig kereste. Egy budapesti orvos hagyta itt egy képért, s véletlenül becsúszott a pamlag alá. Ma már fabatkát se ér, mert időközben lecserélték a piros bankókat. Pedig ráférne egy kis nyugdíj-kiegészítés. Valami harmincezer forintnyi pénzből él - igaz, kedvezményesen kapja az ebédet -, de elégedetten. Az ura, ha meg is halt, de itt van tőle ötven méterre, ha pedig a képekre néz, egészen közel hozzá. Bármikor megsimogathatja a haját.
Egy nagy kívánsága azonban még van. Szeretné megnézni a régi görög katolikus templomban az egyik szentképet. Az ura festette, róla mintázta. Hatvan éve, a szenteléskor látta, de aztán jöttek a románok. Elvették a templomot a katolikusoktól, s az ortodoxoknak adták.
Azóta se tudja, hogy a szentképnek mi lett a sorsa.