Tanítsd vagy tűrd

Mert ugye díszdoboz meg csillogó csomagolópapír, átkötve fényes szalaggal, apró kis kártya a tetejébe, kitől, kinek, és akkor elmondhatjuk, hogy ajándékoztunk, és persze nincs is benne semmi kivetnivaló. Igaz, mindezért vergődünk a tömegben, azokkal együtt, akik talán már annak is örülnének, ha figyelmünkkel ajándékoznánk meg őket.
A minap a dunaszekcsői halászcsárdában léptem föl, nyugdíjasok napja volt, közeleg az ünnep és az év vége, nem feledkeztek meg róluk a helyieket foglalkoztató Duna Gyöngyében. Az előadás végén egy szikár férfi araszolt felém, térdben alig hajlott a lába. Megköszönte az estet, aztán visszabotorkált az asztalához. Hazaindulás előtt kisétáltam a partra, bámultam a rezzenéstelenül hömpölygő, örök békét tükröző Dunát. Egykor Marcus Aurelius is állhatott itt, ezen a kiszögellésen, arcmását itt lelték föl, a rómaiak egyik hajdani erődítményének közelében. Valahogy mellém került az én emberem. Hagytam, beszéljen. Hajdan, az átkosban majdhogynem milliomosnak számítottak, roma létükre sokra vitték, teheneket tartottak, tíz hízóbika erősödött az istállóikban. Fölépült a szép házuk, biztosnak tűnt a jövőjük, de ez a rendszer tönkretette őket, mára kiderült, akinek nincs takarmányt adó földterülete és csak pénzért juthat hozzá, elbukott. Közben tönkrementek az ízületei, az anyagi gondok váláshoz vezettek, el kell adniuk a házat. Már az is öröm, hogy kibeszélhette magát valakinek, mondja, és széttapossa a tövig szívott csikket.
Pár hete az orrom előtt taposott szét egy csikket a népszerű, nagy szeretetnek örvendő előadóművész társam (barátom), mindketten a Győri Könyvszalon vendégei voltunk, és bár harmincéves pályafutásunk egyazon időszakra tehető, ekkor találkoztunk először. Ha én Szombathelyen léptem föl, ő biztos, hogy Békéscsabán, és ha Nyíregyházán szerepelt, én nem is mehettem máshova, mint Zalaegerszegre. Ilyen az élet, mondja a csikk maradéka fölött füstölögve, most, tüdőrákkal a testemben juthattunk el odáig, hogy végre először megöleljük egymást. Párás szemmel néztük egymást, szomorú vasárnappá vált a könyv ünnepe. Indiánmeséi ott lesznek a fenyőfák alatt, szalaggal átkötve.
Egy kis asszonyka (barátunk) négy éve küzd a kórral. A minap epilepsziás rohamokkal került az idegosztályra. Meglátogattam. Oldalára dőlve feküdt az elnyűtt matracon, mélyen aludt. Melléültem, hogy hallgassam a szuszogását. Ő hallotta meg az enyémet: fölébredt. Jaj, te még nem is láttál engem paróka nélkül, kopaszon, mondta. Nem baj, ne foglalkozz vele, mondtam, és megmutattam a kis cetlit, amit ott akartam hagyni neki, ha nem ébredne föl. "Csipkerózsika, itt járt a mesebeli királyfi." A hátát fájlalta, de nagyon. Eddig is voltak már fájdalmai, de ez minden eddigit fölülmúl. Talán jobb lett volna Pesten elaludnia, amikor fölment sugárkezelésre, mondta, akkor mára már mindenki mehetne dolgozni, egy gonddal kevesebb, és ő is túl van az egészen. Ez viszont mostantól iszonyatos lesz. És mindezt megint csak mosolyogva, mert ő már csak ilyen: hős(nő). Egyszer csak így szólt: annyira, de annyira kívánok egy tányér tejfölös csirkepaprikást nokedlivel! Mondtam, valahogy megfőzöm neki, vagy megkérem feleségemet, Julit, főzze meg, és másnap beviszem. Hazafelé eszembe jutott, a Szent György-fogadós Gyuri barátom talán megfőzetné, és már hívtam is. Épp hazaértem, amikor csörgött a mobilom: nem akarok hinni a szememnek, itt gőzölög előttem egy tányér tejfölös csirkepaprikás nokedlivel... (Se díszdoboz, se fényes papír, se szalag, még csak aprócska kártya sem.) Már csak a fenyőfa díszítéséig kellene ébren kibírnia.
Az idei ajándékcsomagokra Marcus Aurelius bölcseletét írom majd: "Az emberek egymásért születtek. Vagy tanítsd, vagy tűrd hát őket."