Anyanyelvi őrjárat

Miskolcról, Földvári Ferenc levélírónktól kaptam a következő érdekes kérdést: "Túl vagyok már a hetedik X-en, de még most sem tudom teljes bizonyossággal, hogy ha valakinek a halála után jelenik meg valamilyen alkotása, az poszthumusz vagy posztumusz mű-e. Én annak idején még azt tanultam, hogy a szó a talaj, föld jelentésű latin humusz családjába tartozik, s valakinek a halála, elföldelése utáni dologra utal. Újabban azonban minduntalan így hallom: posztumusz mű, posztumusz kötet. Melyik hát a helyes?"
Megértem levélírónk aggályát, sőt, hozzáteszem: alighanem más olvasóinkban is felvetődött már ugyanez a kérdés. Elárulhatom: feltolult már bennem is, igaz, nem mostanában, hanem évtizedekkel ezelőtt. Amikor nagy értelmező szótárunk ötödik kötetében a poszthumusz címszóra, valamint francia, angol szótárakban is h-val írt alakokra bukkantam (posthume, posthumous), bizony, elgondolkoztam, hiszen iskolai latin-magyar szótáramban csak postumus forma szerepelt, h-t is tartalmazó, posthumus alak nem. De azután - főleg a szakirodalom alapján - rájöttem, mi is a helyzet valójában, s amit megtudtam, azt most, évtizedekkel később, készségesen megosztom olvasóinkkal.
  Mivel nyilvánvalóan latin eredetű szóval van dolgunk, a klasszikus latinra kell visszamennünk. Vizsgált szavunk valószínűleg a 'következő, jövő' jelentésű latin posterus melléknév származéka, pontosabban a szó két felsőfokú változatának (a postremus-nak és a postumus-nak) egyike. Ennek értelme a latinban: 'legutolsó, utolsó szülött'. Ez a szó terjedt el nálunk is. Jelentései a mai magyarban: 1. utószülött, apja halála után született; 2. hátrahagyott (szellemi alkotás, mű); 3. halál utáni (díj, elismerés).
A h-val bővült forma az 'után' jelentésű latin post és a már említett, szintén latin humus tudálékoskodó, téves ide kapcsolása következtében alakult ki, s nem is nálunk, hanem gyaníthatólag a latin egyik utódnyelvében, a franciában. Erre mutat, hogy ott már a XIV. században felbukkan a humusz-szal "fertőzött" forma, s ezzel magyarázható, hogy a francia mellett az angolban is ott szerepel a szóban a h, valamint a napjainkbeli német postum-nak szintén volt egy korábbi h-s formája. Az újlatin, tehát a latinból fejlődött nyelvek többségében azonban - így a portugálban, a spanyolban, az olaszban, a románban - nyoma sincs a h-nak, vagyis ennek a téves etimologizálásból eredő változatnak.
   A lényeg az, hogy ez a minden bizonnyal téves belemagyarázáson alapuló forma nálunk is elterjedt, s egészen a XX. század második feléig ez számított a helyes változatnak.  Mint már említettem, a hétkötetes értelmező szótár is a poszthumusz alakot tette meg címszónak (megemlítve, hogy írásban a posthumus is él, a választékos nyelvhasználatban pedig a posztumusz is előfordul). Az írók is jórészt ezt használták. Szemléltetésül, íme, egy példamondat a huszadik század első felének egyik legnépszerűbb írójától, Herczeg Ferenctől: "A posthumus levél ... úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról."
Napjainkra változott a helyzet. A szótárak - a helyesírási szótárak is! - ma már csak a posztumusz formát közlik. Azt tartják helyesnek, s ez így is van rendjén. A hibás belemagyarázáson alapuló posthumus alakot pedig lassan, de feltartóztathatatlanul belepi a jótékony televény, a humusz, amelyből "vétetett"...