Csapda

Nyest öli a barátom pulykáit. De az is lehet, hogy görény. Vagy vadmacska. Esetleg róka - de az nemigen szokott fára mászni. A mi pulykáinkat pedig a körtefákról szedegeti le az ismeretlen fenevad.
Éjjel jön persze, amikor mindenki alszik. És nesztelenül öl. A kutya ott horkol a fa alatt, de a nyest - vagy micsoda - nem zavartatja magát. Reggel már csak azt látjuk, hogy itt is egy megpocsékolt pulyka, ott is egy, meg lent a kert végében a harmadik. A kis rabló ugyanis nem viszi el egyiket se. Összeharapdálja a fejét, a nyakát, és otthagyja a kertben. A pulykák még fiatalok, olyan kövér tyúknyiak. Egy róka vígan elbírna velük, egy görény vagy nyest azonban nehezen. Talán ez magyarázza azt is, hogy meg sem próbál átmászni vele a drótkerítésen - megelégszik ott helyben a fejével meg a vérével.
A kerítés mögött nyomban ott az erdő, a Túr, a vízpart tele vén, odvas fákkal. Ideális búvóhely a kis ragadozóknak. Vadmacskára gondoltunk hát először. Igen ám, de a vadmacska - nemhiába "vad"- roppant óvatos, nemigen jár fel a házakhoz rabolni. A görény annál inkább. Ráadásul a környék tele van mindenféle farakással, ott tíz görénycsalád is nyugodtan elbújhat. Bundás, a kutyánk legnagyobb örömére fel is hánytunk párat, de görény egy szál se.
Ekkor jött át hozzánk az utca másik feléből egy rémült özvegyasszony, hogy kísértet jár a szomszédjában. Az elhagyott fűrészüzem padlásán valami szellemek dübögnek, morognak, visítoznak éjjelente, ő már napok óta nem alszik tőlük. Nyest, néztünk össze a barátommal. Csakis nyest lehet, az öreg a fiatalokkal. No megállj! Majd a vén ládacsapda tudni fogja a dolgát. Egy istvándi ezermester műve, akit a bárói uradalom fővadőrének unokaöccse tanított ki a mesterségre. A láda közepébe teszünk egy tojást, kipeckeljük az ajtót, s mikor a nyest megmozdítja a tojást, felcsapódik a pecek, és bezárul az ajtó. Humánus csapda, haja szála se görbül a rablónak.
Első hajnalon megfogtuk vele a szomszéd vízvezeték-szerelő macskáját. Második hajnalon a postásasszony macskáját. Harmadik nap pedig a boltosét. Bundás kutyánk arra már rá se nézett. Ez így nem lesz jó, vakartuk a fejünket, hiszen ha így folytatjuk, a falu minden macskája sorra kerül hamarosan. De mi lehet a hiba? Telefon ide, telefon oda, végül a távoli Hatvanból érkezett a legbiztatóbbnak tűnő megoldás: halfejet kell tennünk a csapdába.
No, ezzel nem volt baj, hiszen a Túr húsz méterre van tőlünk, a hűtő egyébként is tele hallal. A lustább megoldást választottuk - vagyis a hűtőt. Szép, tenyérnyi fagyasztott keszegeket tettünk a csapdába - gondolván, majd kiolvad éjszaka -, de nem jött a bestia. Harmadik vagy negyedik éjjel után áttértünk a halfejre. Fogtunk pár bodorkát a Túron... - és másnap hajnalban lelopakodtunk a kertbe. Még sötét volt, az orrunkig is alig láttunk. Bundást, aki egyébként nagy csetergő, nyakon hajítottuk hát, hogy nyughass, csak utánunk... Óvatosan felemeltük a csapdát borító nagykabátot. Komoly, Bundás nagyságú állat forgolódott benne. Dühösen fújt, sziszegett.
Megint egy pimasz macska, húztuk fel dühösen az ajtót. Ám dühösek csak akkor lettünk igazán, amikor kiugrott a vendég, és Bundás hörögve üldözőbe vette. Aki eddig, az első kettőt leszámítva méla undorral fogadott minden macskát! Igaz, gyáva nyúl volt mind, mihelyt felhúztuk az ajtót, felcsapták a farkukat, és irány hazafelé. Ez viszont visszatámadott! Aztán, igazi vadmacskához méltó módon, felugrott egy öreg tölgyre. A kutya azonban lehúzta, s megint összeakaszkodtak.
Hörgés, morgás, vinnyogás, és újból elszabadult a macska. Sötét, kígyószerű alakját csak pár pillanatig láttuk, majd megint felszaladt egy fára, és elnyelte nyomtalanul a lassan derengő hajnal. Bánatosan mentünk haza, meg-megveregettük a vérző orrát nyaldosó kutyánkat. Elszántságunk azonban nem apadt, vártuk vissza a vadmacskát, csak a negyedik-ötödik nap múltán inogtunk meg. Mert nem jött semmi. A hatodik hajnalon pedig végleg felhagytunk a csapdázással. Mert, mit gondolnak, ki ücsörgött békésen a dróthálók mögött?
Bundás, a legelszántabb nyestűző társunk.