Eltűnt idők halai

Késő őszi délután volt, a férfi a folyóparton sétált. A gallért fölhajtotta, mert a szél időnként föltámadt, és beszaladt a ruhája alá. Néhány évvel ezelőtt nem telt el úgy hét, hogy ne horgászott volna a folyóban, most meg azt se tudta, hol vannak a botjai. Vagyis valahol a padláson, egy gerendának támasztva.
Akkoriban sokszor eszébe jutott, mi lesz vele így, hogy állandóan csak horgászik. Más gondolata sem volt, minthogy beöltözzön, magához ragadja a pergetőbotot, és levonuljon a folyóhoz a műcsalis táskával. Télen akár három mackót is magára húzott, két sapkát és pulóvereket. Úgy nézett ki, mint valami rongybaba.
Bő tíz perc séta volt a háztól a folyóig, ám ahogy közeledett, egyre hevesebben vert a szíve, ami csak akkor oldódott, mikor az árvízi korlát fölött megpillantotta az áramló folyót. És akkor egyből a halat kutatta a vízen, hol rabolnak a csukák, a süllők vagy balinok, hol fröcsög a víz, van-e kint valaki az ismerősök közül? Mert a legendákat a horgászok éltették egymás között, óriási pontyokról, rejtett zugokról beszéltek, s annak fortélyáról, milyen időjárási viszonyok között érdemes horgászni.
A férfi sejtette, hogy nem tudásról, hanem izgalmas mesékről szóltak ezek az emberek, de akkor minden idejét kitöltötte ez a mesevilág.
Most zsebre vágott kézzel sétált a parton, a legkisebb késztetés vagy hívás nélkül, nem akart halat fogni, megküzdeni vele, nem kívánta kikutatni a búvóhelyét. Viszont a régi cimborák mind kint horgásztak, s mintha csak egy régen lepergett filmet nézne, ugyanazokkal a botokkal, ugyanazokban a ruhákban, esetleg egyikük-másikuk megcsináltatta a fogát.
Először szó nélkül elsétált mögöttük. Azok ugyan ránéztek, de mintha nem ismernék föl, nem köszöntek neki. Végül elhatározta, hogy odamegy az egyikhez, akivel talán a legtöbbet beszélgetett annak idején.
- Szevasz! Hogy megy a hal?
- Sehogy. A halászok éjszaka meghúzzák hálóval - mondta a férfi, mintha egy évekkel ezelőtt megszakadt párbeszédet folytatna ugyanott, ahol abbahagyta.
- Én nem horgászok - mondta a férfi, és várta, talán beszélgetésükből számára is kiderül, mi történt vele.
- Azt látom - válaszolta amaz.
- De már évek óta nem járok le.
- Én se vagyok itt mindig.
- De most itt vagy, ahogy régen - próbálkozott a férfi, a horgász csak a vállán rándított egyet.
- Emlékszel a balsafából készült csalihalamra, amit elvittél megragasztani? - kérdezte a férfi.
- Persze, csak nem képzeled, hogy el akartam rakni!?
- Nem, nem képzelem.
- Gyere ki a hétvégén, visszaadom! Már ha megtalálom.
- Köszönöm, már nem érdekes.
- Akkor mit csináljak vele?
- Legyen a tiéd!
A horgász ránézett, fölhúzta a szemöldökét, mintha bolondot hallgatna. A férfi megveregette a vállát, és hazaindult.
Útközben besötétedett, forralt bor illata szállt, s hazáig egy kóbor macska követte, épp úgy, mint mikor hallal teli szatyorral tért haza.