Kipukkadt szóbuborékok

Egyesek nemcsak infantilisnak, "népbutítónak" tartják a képkockákba rajzolt, szóbuborékos történeteket, de károsnak is, mondván, leszoktatják a gyerekeket az olvasásról. Mások azzal érvelnek mellettük, hogy kép és szöveg együttese sajátságos megnyilvánulási forma, mellyel sokszínűen és közérthetően lehet elmesélni különféle történeteket. A franciák például Napóleon életét, sőt még a Bibliát is feldolgozták képregény formájában, az olaszok pedig a nyelvoktatásban hasznosítják. És nemhogy leszoktatna a könyvek, az irodalmi művek olvasásáról, inkább kedvet ad hozzá.
A képregény iránti szimpátia és ellenérzés legalább olyan régi keletű, miként maga a műfaj. A hazai képregények elődeinek Magyarországon az 1860-as évek elején, Jókai Mór Üstökös című élclapjának verses szövegmagyarázatú rajzsorozatait tartották. Nyomban nagyon népszerűek lettek, innentől számított diadalmenetüket jelzi, hogy szívesen közölték őket a napi- és hetilapok, humoros és gyermekújságok egyaránt.
Ami a sajtót illeti, az olvasók képregények iránti rokonszenvét a múlt század negyvenes éveiben még a politika is megpróbálta céljaira felhasználni. Majd a szovjet kultúra egyeduralma idején "baráti nagy testvérünk" egyik hazánkba látogató ideológusának "szurkálódó" megjegyzései, melyek "megsemmisítendő nyugati szemétnek, kulturális mocsoknak" minősítették a képregényeket, úgyszólván "kipukkasztották" a derűs-rajzos szóbuborékokat. Ám eltűnésük nem volt tartós, mivel az olvasók kegyeiért versengő sajtóorgánumokban, főleg a gyermek- és a vicclapokban az ötvenes évek végén szép lassan - kellő "fondorlattal" (alkalmanként irodalmi művek átdolgozott, pontosabban átrajzolt változataiként) - ismét megjelentek.
A képregények újabb aranykora állítólag a rendszerváltásig tartott. Utána a műfaj, bár nagyon is létezett, meglehetősen hontalanná vált. Napjainkra a sajtóból ugyan eltűnt, tetszhalott állapotából mégis feléledni látszik az ismét sorra megjelenő hazai képregény-kiadványokban: a gyermekfüzetek mellett a Kretén, a Pinkhell vagy az Eduárd című újságokban, gyűjteményes kötetekben, Kertész Sándornak a képregény történetét feldolgozó műveiben vagy az egyre gyakrabban rendezett, mellesleg tömegeket vonzó képregényfesztiválokon és -árveréseken is.   
A műfaj szakértői úgy vélik, a sajtó idegenkedésének részben anyagi okai vannak, ugyanakkor a lapszerkesztők nem ismerik el (pontosabban nem ismerik fel) a műfaj különleges adottságait. Történetesen azt, amivel amerikai, francia, angol újságok szívesen élnek: hogy a képregény elsőrangú eszköze az aktualitásokra való azonnali reagálásoknak és kommentároknak. Ezek a szakértők sajnálkoznak a méltatlan mellőzés miatt, mivel véleményük szerint a képregény, amely nálunk főleg könyvek, füzetek formájában él, vérbeli sajtóműfaj. Vagyis az lenne, ha a magyar napilapokban, az említett külföldi példák alapján, alkalmanként szintén képregényekkel értelmeznék az időszerű eseményeket.
Ehelyett inkább külföldről, olcsón megvásárolt "szellemtelen" sikersorozatokkal töltik ki a felesleges helyet, azokra pedig a honi olvasó, sajátos humorérzéke folytán, aligha vevő. Pedig rajzra és szóra érdemes eseményekben és rátermett rajzolókban mostanság bővelkedünk. Hál' istennek vagy sajnos, ez most lényegtelen - az viszont nem, hogy a szándék változatlanul hiányzik ahhoz - állítják a műfaj szakemberei -, hogy, híveik nagy örömére, a képregények ismét reneszánszukat élhessék a lapokban is.

Magyar mondák
"Bátor színfolt a hazai képregényvilágban" - így jellemezte Igor Lazin rajzfilmrendező a Mondák könyvét, mely a magyar regéket és mondákat bemutató sorozat első darabja. Az A tejillatú puszta című történelmi képregényt Kovács Zsolt rajzolta, a szöveg Komjáthy István műve alapján készült. A kiadótól megtudtuk, hogy már dolgoznak a folytatáson, a Mondák könyve második részének A csudafejű szarvas címet adták.

Amerikától a mangáig
Kevesen tudják, hogy a képregény belga találmány, noha miután az ókontinensen elterjedt, igazából Amerikában vált a tömegkultúra máig virágzó sikertörténetévé. A műfaj klasszikusa, legelismertebb alkotója Art Spiegelman, akinek Maus című munkáját Pulitzer-díjra érdemesítették. A képregény amerikai "őrülete" nyomán léptek színre a műfaj japán követői, megteremtve a múlt század ötvenes éveitől napjainkig óriási népszerűségnek örvendő mangát, azaz a nyugatitól eltérő, sajátos japán képregényt. (Maga a szó "önkéntelen-folyamatos" képet jelent.) Japánban ma a nyomtatott könyveknek csaknem a fele manga, a szigetországnak szinte minden lakója forgatja. Évente több ezer mű jelenik meg a magazinokban, a legsikeresebb sorozatokat pedig önálló kötetekben is megjelentik. A manga stílus főként ábrázolási módjában különbözik a klasszikus képregénytől: a mozgás érzetét keltő, folyamatosan pergő képeivel, a narrátori szöveg elhagyásával a némafilmre emlékeztet.