Szénszünet

Nincs szén. Ha van is, itt nincs. Elmaradnak a szállítások. A szerencsések rendelését elfogadják, húsz mázsákat lehet rendelni. Csak éppen nem hozzák. A szenes kályha nem fás kályha, így szól a mondás az időben. Más a samott benne, más a rendeltetése, másképpen fűt. A fa ellobban, a fát fölfalja, meg se kottyan neki, hiába van lezárva alul-fölül, meleg helyett füst.
A szén- és a téli szünet összefolyik. Csakhogy, ha szénszünet az iskolában, mert nincs szén, otthon sincs, és otthon is hideg van. A szülők reggel munkába mennek, este érkeznek, a gyerek oldja meg. Ha tudja. Megoldja. Ahogy tudja. Akáctuskót fűrészel, kimelegszik. Fut egy kört a síneken a szenes kiszsákkal. A mozdony, a 424-es, szénnel működik, mindig van esély a váltók zökkenőin, a kanyarokban lehulló széndarabokra, amit begyűjt, hazacipeli, kimelegszik. Ken egy zsíros kenyeret, iszik hozzá a reggeli citrompótlós teából, kimelegszik.
Szén kellene, legalább az ünnepekre, befűteni a nagyszobában. Mégse járja, hogy a konyhában kucorodunk össze, mint a szegényember malackái. Ez is egy mondás abból az időből. Fáztok? Bújjatok össze, mint a szegényember malackái.
Azután szén érkezik. A határőröknek. Télen a laktanya is hideg, ott pedig nem hirdethetnek szénszünetet. Egy lapos bolgár vagon a legszélső vágányon, a rakodóhelyen. Nagy lovas kocsi, vaskos, gőzölgő hátú katonalovak, két ismerős határőr pakol a vagonból, egy apró tizedes és egy vörös, új katona, akit ritkán láttam eddig. Vasutas sehol. A mérlegházban isznak, várják, hogy a katonák végezzenek, iktathassák a kipakolt súlyt, mert a vagon a következő szerelvénnyel megy egy másik laktanyába.
Azonnal haza a tragacsért, két papzsákért. A papzsák a legnagyobb zsák szinonimája. Mert mindig a pap része (volt) a legnagyobb. Le a pincébe, megtöltök egy üveget vendégborral. A vendég kapja a rosszabbat. Egy kétdecist telecsorgatok vegyes pálinkával, ezt a viharkabát nagyzsebébe dugom, ha nem kell, nem adom oda. Eddigre szerencsésen leszáll a köd. Tolom a tragacsot, bedugom a kopasz orgonabokor alá, kerülöm az állomást, a katonákhoz osonok a ködben, akik káromkodva lapátolnak; hogy kellene szén.
- Mennyi?
- Két zsák.
- Két zsák, egy üveg bor - mondja a tizedes. A novabor valutának számít.
- Hoztam - mondom. Kiszedem a zsákból, leporolom, állok az ütközőn, nyújtom. A zsákokat is. - Csak fényeseket rakjatok bele, ne követ.
A feketeszén három komponensből áll: csillogó szénből, fekete kövekből, szénporból. Ezek közül csak az egyik éghető anyag.
- Te gyerek, szalmazsákot hoztál? Egy zsák, egy bor.
- Jó - mondom, áldom az eszemet. - És egy zsák, két deci szilva.
Átadom azt is.
- Rendben. De menj innen. Várj a bejárónál, ott letesszük a kocsiról.
Nem telik fél órába, előbukkannak a ködből. Már igen jó a kedv, piros az orca a szélben. Lehúzódnak, ropog a gumikerekek alatt a hó. Felhajtják a ponyvát, de mielőtt a tragacsra kerülne az egyik zsák, a tizedes megkérdezi:
- Te gyerek, be bírod ezt tolni?
- Persze - mondom -, hogyne bírnám, miből tart az.
Egymásra néznek.
- Bevisszük - mondja a tizedes, láthatóan ő a főnök. - Az alsó úton. Van még egy kanyarunk, és neked is lesz még két zsák szén. Ugyanez az ára. Rendben?
Már indulnak is. A kertvégben, a kiskapunál lelökik a két zsákot, megfordulnak a topolyák között, indulnak. Ekkor zakatol be a tíz-tizes személy. A zsákokat megmozdítani se tudom. Vödörben hordom fel a tárlóba. Kimelegszem. Nincs tizenegy óra, már lesem a stráfkocsit a tizedessel. Arra gondolok elveszve a tejszerű ködben, mit szól majd anyám, ha benéz a tárlóba. Attól is kimelegszem.