Tévéjegyzet

Élt egy éber tekintetű gyerek az ötvenes években a Dunántúlon, közelebbről Bérbaltaváron és Nagytilajon. Karácsonyra mindig könyvet kapott, amit az éjféli miséig nagyjából ki is olvasott. Ezt a gyereket, ezt a felnőttet kedden temették. Nagy Gáspárnak hívták, és költő volt. Igen szépen emlékezett meg róla a Duna Televízió hétfő este a Félelmen túli tartomány című portréfilmben, amelyet versbetétekkel tarkítottak.
A költő is emlékezett a filmben. Beszélt az eszmélkedése idejéről, és beszélt a korról - a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekről -, amelyet nevezhetnénk az irányított nyelvzsibbadás korszakának. Akkortájt ugyanis szigorúan megszabták a hatalmon lévők, hogy miről eshet szó és miről nem, avagy mikor kelepelhetünk természetes módon, és mikor kell nyelvzsibbadást színlelnünk. A költő azonban úgy döntött: jobb, ha az erkölcs határozza meg a kimondható és kimondhatatlan szavakat, mint a hatalomvezérelt nyelvzsibbadás. Az ilyesmiből persze előbb-utóbb botrány kerekedik.
Országos skandalum volt például 1984-ben, amikor megjelent az úgynevezett Nagy Imre-verse, amelyben az '56-os miniszterelnökre és mártírtársaira emlékeztetett: "egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI". 1986-ban, a forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulóján újra állt a bál a költő körül: szerkesztőket rúgtak ki Szegeden, mert olyan verset közöltek tőle, amelyik az igazságról beszélt.
De hát a poéták már csak ilyenek mifelénk - ahogy arra Nagy Gáspár maga is utalt a filmben -, elvégre költőink már több mint ötszáz éve, azaz Janus Pannonius és Balassi Bálint óta szenvedélyesen imádják erkölcsi alapokról kikiáltani az igazságot. Hogy miért? Mert tudják, hogy ezzel valami magasabbrendűnek tesznek szolgálatot - például a nemzetnek, netán magának a jó istennek. Azt sem bánják ezek a pernahajderek, ha beleőrülnek az igazság hajtogatásába, esetleg meghurcolják, tömlöcbe vetik, megölik őket. Kétségkívül veszélyes alakok. Nagy Gáspárt is majdnem húsz évig figyelte, követte a nyelvzsibbadás korának titkosrendőrsége. Féltek tőle.
Micsoda paradoxon! Féltek ettől a vidéki, vallásos, alapvetően szelíd fiútól az uralmon lévők, akik mögött egy világhatalom tankjai álltak. Pontosabban: nem is annyira tőle tartottak, hanem inkább az általa kimondott igazságtól.
Tanulságos film volt a Félelmen túli tartomány. Végképp meggyőzött bennünket arról, hogy igenis léteznek terhek, amelyek, bármely óriásiak, mégsem nyomják agyon az embert, ehelyett megerősítik az emberben az embert. Ezek a terhek ugyanis tanító súlyok. Cipelnünk kell őket, hogy jobbak legyünk általuk. Cipelnünk kell őket, hogy jobbak legyenek azok, akik látják, hogy cipekedünk. Ilyen teher az igazság.
Nagy Gáspárnak az igazság cipeléséért jutalom jár az égben.