Isten ajándéka

Boldog születésnapot, fogadja el kórházunk ajándékát, ha felépül, majd otthon megihatja, mondta Nővér nővérke, és egy üveg pezsgőt adott át a férfinak. A férfi már évek óta nem kapott semmilyen alkalomból semmiféle ajándékot, jólesett neki most ez a gondoskodás. Talán a két palack bor miatt van, gondolta, amit a Doktor doktor úrnak adott, meg amit Nővér nővérke férjének. Lassan egy hónapja feküdt már bent, azt hitte, ez lesz a végállomás, majd lassul a test, aztán vége. A születésnapján szeretett volna meghalni, hatvanévesen, meg a névnapján. Vincének hívták, Vince-napon született, szegények voltak a szülei a háború után, az ünnepeken is spóroltak. Ő nem spórolt a munkával, meglett mindene, család (egy asszony, két gyerek), ház, autó, nyaraló kis szőlővel, akkor még azt hitte, ez a boldogság.
A negyvenkettedik születésnapjára készülődött, 1989-et írtak. Ő főzött a születésnapján, mint ahogy a névnapján is, meg általában mindennap. Éppen hámozta a krumplit, amikor a krumplihéjak alól előbukkant egy hír, aznaptól a névnapját a magyar kultúra napjának hívják. Nem tudta, miért pont a Vince-nap lett az, miért nem a Béla-, a Kálmán- vagy valamelyik László- vagy Pál-nap. Olvasta tovább a cikket, megértett mindent: 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey a Hymnust.
Most, amikor ott feküdt a kórházi ágyában, elkezdte dúdolni. Csak úgy magában, fel ne keltsen valakit. Szeretett volna felállni, mindig felállt rá, még ha egyedül nézte a meccset, akkor is, de most nem tudott, némán csöpögött a nafta a kezébe. Évek óta gondolkodott azon, hogy milyen lehetett, amikor Kölcsey pontot rakott a jövendőre. Megbűnhődte már e nép a múltat s jöveendőt. Miért nem csak a múltra rakott pontot? A múltra, ami dicsőségesen rossz volt? Miért pont a jövendő mögé került az a pont, amiről még nem tudhatta, milyen lesz. Nagy költő volt, az igaz, de félvak; nem jövendőmondó.
Az utolsó boldog születésnapja már jó tíz éve lehetett, akkor adta utoljára a felesége oda a testét, ajándékba. Azóta semmi, csak a betegségek meg a hátrahagyatottság. Néha eszébe jutott még, ahogy a fiát tanította focizni, a lányát meg biciklizni, nekik is már csak a kényelmetlen múltat és az öröklendő jövendőt jelentette. Kényelmetlen lett a számukra. Pontot tettek az életére. Kölcseyre gondolt, hirtelen nem jutott eszébe, hogy neki volt-e gyereke. Az ő fiai már csak egyet vállaltak, ebbe a világba minek, mondták. Ha az unokáira gondolt, legalább nyugodt volt. Néhány nap múlva meghal, megöröklik a lakást, nem kell majd kótert fizetni az egyetemre.
Mert hogy meghal, abban biztos volt. Jobb is így. Amikor először kérdezte az orvos, hogy jobban van-e, akkor már tudta. Nézte az orvos szemét, és látta benne a reménytelenséget, mint amikor a vágóhídon aláhull a letaglózott állat feje, még kinyitja a szemét, aztán lassan elhalkul, és az ember csontjáig hatol az a meleg tehetetlenség. Ezt látta az orvos szemében.
Valamit adnia kellett neki.
- Van férje? - kérdezte Nővér nővérkét.
- Van - mondta az ápolónő.
- Tegyen meg nekem egy szívességet - mondta -, van két palack borom kint a szőlőben. Még akkor raktam el, amikor a gyerekek születtek. Hozza el nekem, kérem.
Odaadta a kulcsot, másnap az egyik üveg bort odaadta a Doktor doktor úrnak, a másikat Nővér nővérkének.
Vince úr hajnalban ébredt. Bekapcsolta a Krónikát, bemondták, ki kapott kitüntetést a magyar kultúra napján. Nem haltam meg, állapította meg keserűen. Nem lett kerek az életem. Nem került pont a végére.
Vince úr nem tudta még akkor, hogy néhány nap múlva hazaengedik, és miközben Doktor doktor úr aláírja a szabadulólevelét, csak úgy megkérdezi Nővér nővérkét, na milyen volt az öreg bora?
- Isteni volt - mondta Nővér nővérke.
- Isten ajándéka, hogy a férjem nem halt meg tőle.