Öngyilkos barackfa

Lajos gyakran álmodott a gyerekkori kerttel. Egy egyszerű, belvárosi garzonban álmodott róla, ahol egyedül élt. Már nem reménykedett, hogy egyszer majd nyugdíjasként újra kezébe veheti saját földjén az ásót. Pedig ásni szeretett legjobban faluja parókiájának kertjében.
Az apja református lelkész volt. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején biciklivel látogatta a Szabolcsból betelepült családokat, akik aztán, jobbára segédmunkásként bejártak Pestre dolgozni. Segített az emberek ügyeit-bajait elintézni. Lajost, a nyughatatlan kiskamaszt türelmesen szerette. Együtt tervezték el, hogy mit ültetnek majd a kertbe abban az évben. Aztán Lajos felásta az egészet. A lábával a talajba nyomta az ásót, és alaposan megforgatta a földet, miközben néha a markába köpött, ahogy a felnőttektől látta, s teli volt reménnyel.
Virágzó ágyásokat látott maga előtt, pirosló földiepret és paradicsomot, zöldjük alatt megbúvó méretes fehér- és sárgarépákat, hajába főzhető finom krumplit. Vetettek, palántáztak az apjával, kapáltak, ritkítottak, ahogy a szomszédok magyarázták a városi embernek meg a fiának. Locsoltak is. Aztán hetekre megfeledkeztek a kertről. A veteményes valahogy soha nem sikerült. A paradicsom kiszáradt, az eper apró lett és savanykás, a répák egy-két centis torzók maradtak; még a burgonya bírta legjobban a váltakozó lelkesedést.
Az előző pap igazi kertész volt, aranyesőt, májusban hófehér mennyasszonyként kivirágzó sövényt, orgonabokrokat, cseresznye-, meggy-, szilva-, barack-, ringló- s körtefát ültetett; de a birtok ékessége az udvar közepén álló hatalmas diófa volt. A fák ápolását Lajos apja szakértő szomszédokra bízta. A bő termésből alig győzték befőzni a többféle finom lekvárt.
Az előző tiszteletes törpe fákkal is kísérletezett, ami ma már bevett gyakorlat. Akkor csodájára jártak az egy méternél alig magasabb körtefának, amelyen minden évben pontosan hat körte termett. Lajosnak még mindig összefut a nyál a szájában, ha az ízükre gondol.
Ősszel olyan ünnep volt a dióverés, mint máshol a szüret. Az előd itt is valami különlegeset hagyott Lajosékra, mert az a diófa kétszer-háromszor akkora volt, mint a többi a faluban, és sokkal nagyobb, papírhéjú termést hozott, amit nem kellett kővel, kalapáccsal vagy diótörővel feltörni, még egy gyerek is könnyedén összeroppanthatta a héját a markában.
A barackfával is kísérletezhetett az előző pap, de az nem lett végül törpe fa, hanem a törzse meghajlott, a lombjai majdnem a földet súrolták. És ez senkit sem zavart, mert igen finom sárgabarackot termett. Aztán egy nyáron szinte semmit.  A befőzéshez a piacról cipelte haza Lajos a barackot. Lehet, hogy jövőre kiszárad, aggódott az apja. De a következő évben a virágok is alig fértek el az ágain, s amikor kezdtek gyümölcsökké fejlődni, az egész fa burjánzó barackfürtté változott. Vajon bírja-e a hatalmas terhelést az elgörbült fa? Bírta, és soha ilyen mézédes nem volt még a termése. Két nap múlva akarták leszedni és befőzni a barackot. Az elhatározást követő délután egy hatalmas reccsenéssel kettéhasadt a törzs. A termést még meg lehetett menteni, ám a fát ki kellett vágni. Szépen búcsúzott a barackfa, gazdag örökséget hagyott, mondta az apja.