A fővárosi Erkel Színház zsúfolásig megtelt, csaknem kétezer fős nézőterének közönsége igényes válogatást látva kaphatott képet arról, hol tart s merre halad a Kárpát-medencei néptáncművészet. Fergetegesen kezdett a Jászság, majd a debreceni Hajdú Táncegyüttes mutatta be, milyen is egy számadóbál a Hortobágyi csárdában. Az antológia határok nélküli jellegéről ezúttal a Keleti-Kárpátokon is túlról érkezett moldvai csángó falucska, Somoska hagyományőrzői, valamint a felvidéki Nagyida néptáncegyüttese gondoskodott.
Diószegi Lászlót, az eseményt rendező Martin György Néptáncszövetség elnökét rövid értékelésre kértem.
- Csökkenteni, csökkenteni, csökkenteni, üzenik nekünk a népművészetek folytonos szorongatásával, miközben a táncosok és a nézők száma egyre növekszik, csak növekszik - foglalta össze egyáltalán nem kellemetlen, ám mégis kínos helyzetüket a koreográfus. - A kultúrpolitika segítsége nélkül képtelenek vagyunk áttörni a közönyt, ami a hivatalosság és a sajtónyilvánosság részéről ezt az Európa-szerte egyedi értéket hordozó magyar művészeti ágat övezi.
A táncosok és a zenekarok ezenközben, annak élő cáfolatául, hogy sanyarú helyzetükbe beletörődnének, belefeledkezve járták a színpadon. A budapesti Fáklya Horvát Művészegyüttes tagjai például a keresztény kultúrkörön túlra, a Balkánig röpítették a képzeletet. A Zalai Táncegyüttes legényeinek virtuóz cigánytánca pedig arra szolgált bizonyságul, hogy a show-business eszközei nélkül, "csupán" tehetséggel, jóformán a semmiből is lehet értéket varázsolni. A szűnni nem akaró ováció és vastaps legalábbis erről tanúskodott.
