Tévéjegyzet

A hatvanas évek legvégén, a hetvenesek elején sok ismerősöm tűnt el. Szántó Ani titokban elbúcsúzott tőlünk, osztálytársnőitől, bár ha ezt anyja megtudta volna, frászt kap ijedtében. Noha legalább húszan tudtuk hetekkel korábban, mire készül a család, egyik kislány sem árulta el őket. Aztán Bandi ment el, akivel a tánciskolába jártam még általánosban. Majd a szomszéd fiatal lány anyja járt kisírt szemekkel hónapokig. Gyuri bácsi '56-ban egyszer már disszidált Kanadába, aztán visszajött, majd újra kilógott, sem itt, sem ott nem találta helyét. Iván Dubrovnikba ment nyaralni, majd két hét múlva Stockholmból írt egy lapot a szerkesztőségbe. Legutoljára az unokanővéremék telefonáltak a Bécs melletti menekülttáborból, hogy kaptak egy fél szobasarkot a két gyerekkel, s most bizakodnak. Addigra az ötvenhatosok már rég hazajártak, gazdagnak és fölényesnek hatottak. Bár például Sándor Tomiról utóbb kiderült, a fele sem igaz annak, amit a kaliforniai házáról és pénzéről mesélt. Az öccse mégis úgy fellelkesült, hogy meg sem állt Santa Monicáig. És aztán persze voltak olyanok, akik soha nem jutottak Kassánál tovább, hiába álmodoztak Capriról. Mert sohasem kapták meg a vágyott kék útlevelet, legfeljebb csak a pirosat (szocialista országok, kivéve Jugoszlávia), vagy még azt sem.
Mintha nem is telt volna el harminc-negyven év, olyan elevenen idézte fel a múltat  a Filmmúzeum csatornán Pataki Éva munkája, a Kiutazása közérdeket sért című dokumentumfilm. Ez a ma már szinte értelmezhetetlen mondat került rá azoknak az útlevélkérelmére, akiket a belügy a rendszer ellenségének tartott, s akikről, okkal vagy ok nélkül, feltételezni lehetett, hogy nem óhajtanak hazatérni. Egy bizonyos B.­né nevű alezredesnő írta alá az elutasítást (a filmben elhangzik a teljes neve is). Talán nem él már azóta, s valójában nem is az egyén számít, hiszen csak megszemélyesítette a hatalmat, amely emberek sorsa felett döntött. Mint például az 1972-ben érettségiző, majd ifjan összekerülő pár élete felett, akik a filmben arról mesélnek, miért nem találkozhattak hat évig. Kriszta és Laci egyáltalán nem akart Kanadában élni, csupán világot látni vágytak, kicsit másképp, kicsit szabadabban mozogni, dolgozni, utazni. A fiú "Jugón" át lépett le, a lány egy év múlva akarta követni, mert nem akarta itthagyni halálán lévő nagyapját. Onnantól kezdve tizennégyszer adta be útlevélkérelmét, hogy férje után mehessen, de B.-né válasza mindig ugyanaz volt. Aztán hat év után valahogy mégis sikerült. A filmben itteni és kanadai magyar barátaikkal elevenítik fel a hasonló történeteket, nézegetik a korabeli amatőr filmeket, amelyeken a ma megállapodott kanadai polgárok hosszú hajú, szakállas fiúk és miniszoknyás lányok, naivak és bizakodóak. Még nem tudják, hogy évtizedekre fogják elhagyni hazájukat, barátaikat, rokonaikat, hiszen sokáig nem volt visszaút.
Kesernyés és szomorkás a film, nagyon pontos az ábrázolás. Bár nem hatalmas tragédiákat mutat be, csak elvesztegetett, semmibe hulló éveket. Közel kétszázezer ember hagyta el Magyarországot 1956-57-ben. A következő harminc évben évente átlagosan négyezren mentek el. Néhány százan azóta hazatelepültek. A túlnyomó többség azonban csak látogatóba tért haza. Sokan sohasem.