Útravaló a Yoricktól

Hétfőn alakult a csoport, pénteken főpróbát tartott, szombaton megnyerte a diákszínpadok megyei döntőjét. Aztán az országosat. A Fővárosi Operettszínházban rendezett gálát a Magyar Televízió is rögzítette. A karcagi gimnazistákból szerveződött Yorick KHT ("kedélyes hangulatú társaság") színjátszói a Rómeó és Júlia néhány jellemző jelenetét adták elő kerettörténetbe ágyazva, kevés beszéddel, sok testjátékkal és förgeteges humorral.
A Shakespeare Hamletjének egyik kulcsszereplőjéről, Yorickról elnevezett csoportot egy író, Körmendi Lajos találta ki húsz évvel ezelőtt. Neve ismerős a Szabad Föld olvasóinak: két éve bekövetkezett haláláig hetente találkozhattak riportjaival. Körmendi a nyolcvanas évek közepén a karcagi gimnázium tanára volt. Köré gyűltek, vagy inkább maga köré gyűjtötte azokat a gyerekeket, akiknek szűkös volt a középiskola levegője. Korosztályos lázadásukat meglepően színvonalas alkotómunka felé terelte. A Yorick KHT nem csak színjátszókat fedett. Volt képzőművészeti csoportja, versmondókat, dzsesszbalettosokat, zenészeket, ifjú helytörténészeket is tömörített, irodalmi köre pedig Szent forrás címmel fordításkötetet jelentetett meg a türk népek irodalmából.
Mindenekelőtt azonban közösség volt. Vidám diákcsapat, amelynek tagjai gyakran felnőtteket megszégyenítő akaratukkal és féktelen ötleteikkel olyasmit hoztak létre, amit környezetük is megtanult becsülni. Sokuknak későbbi pályájára is kihatott az akkori lendület.
S most találkoztak egykori tanáruk, barátjuk családjának lakásán. Kerül köztük pedagógus, egyetemi oktató, boltos, lelkész, agrármérnök, színész, grafikus. Van, aki maradt Karcagon, más a fővárosban, Debrecenben, Kaposvárott, Pécsett teremtett családot, futott be (vagy nem futott be) karriert. Megvan mindegyikőjüknek a maga öröme, baja, de jóformán ugyanott tudták folytatni a beszélgetést, ahol közel húsz éve abbahagyták.
A karcagi gyülekezőt követően kisebb autókonvoj indult a berekfürdői temetőbe, Körmendi Lajos sírjához. A márvány emlékművet, rajta a költő­író domborművével a család barátja, Győrfi Lajos készítette. Ilyen vidám csoportot se látott még a bereki temető, jegyezte meg az egyik yorickos, a temetői hulladékos konténer tetején ugyanis, a bejáratnál, tucatnyi jó állapotú könyvet találtak: Karinthyt, Dumas-t, első kiadású Herczeg Ferencet. Ezt Lajos intézte így, mondta valaki; más meg, mintegy igazolva a furcsa könyvszerzésre rímelő poénokat: biztosan velünk kacag onnan fentről.
A lakásba visszatérve folytatódott egymás koordinátáinak betájolása, de a beszédfoszlányokon folyvást átütött az emlékezés. Előkerültek régi fotók, újságcikkek, levelek, feliratos pólók s persze történetek. És magyarázatok sikerük titkaira, s arra, hogy a yorickosok előtt miért nem volt lehetetlen. Vass György úgy emlékszik, Körmendi a keretet adta, de nem telepedett a diákokra, hagyta kibontakozni őket. Szopkó Tünde szerint azt sugallta a tanítványainak: tehetséges vagy, tudjad magadról, értékelem, amit csinálsz, sokra viszed még. Hangyási Attila azt mondja, azért is hálásak Körmendinek, mert kirángatta őket az iskolai skatulyákból, s megvalósítható álmokat sugalmazott. Neki például irodalomórán füzetszélre készített rajzaira mondta, alkossa meg őket nagyban, és segít kiállítani őket. Így lett. Attila ma is grafikusi tudásából él. Fekete Judit gyermekének is továbbadja tanára egykori tanítását: nem kell mindenből kitűnőnek lenned, egyvalamihez érts, de ahhoz nagyon. László Zoltán szerint ma is sok olyan csoport lehetne, amilyen az övéké volt húsz éve, olyanoké, akik hisznek önmagukban. A kérdés mindig az: akad-e tanár, akiknek segítségével a tehetség formát kap?