Halott éden

Jó egy hónapig tartott, amíg a földmunkagép kivájta a hegy oldalát. Aztán meg az építőanyagok felszállítása okozott gondot, csak a harmadik fuvaros vállalta, hogy naphosszat töreti magát és a kocsiját a keskeny, köves szerpentinen. A völgyben a falu a kora tavaszi illatoknak örvendezett, de azért jutott idő arra, hogy az emberek gyanakodva figyeljék a hegymeneteket. Az öregasszony nemrég érkezett a faluba, sustorogtak az emberek, honnan lehet ennyi pénze, hogy házat építtet a hegyoldalban.
Amikor az asszony először lépett a megvásárolt földdarabra, a gaz az álláig ért. Az agyagos föld rátapadt a cipőjére, a bozót végigkarcolta a lábát és a karját, mégis úgy érezte, a burjánzó éden szeretettel fonja körbe. Ez most már végérvényesen az ő birtoka, senki nem veheti el tőle. Hetvennégy évet kellett várnia erre a pillanatra. Az apja meghalt, az édesanyja elhagyta, a család kitaszította az örökségből, évtizedeken keresztül kutatott, perelt, magyarázkodott, míg végül hozzájutott az őt megillető részhez. Míg azon fáradozott, hogy a létezését bizonyítsa, valójában elfelejtett élni. Családot nem alapított, gyermekei nem születtek. Most, a birtokát szemlélve diadalittas volt és zavart, az izgalomtól az erek veszettül lüktettek a halántékán. Csak gutaütést ne kapjak így, a cél előtt, gondolta.
Egy teljes esztendőbe telt, amíg a ház elkészült. Mindig hosszasan tárgyalt a munkásokkal, beosztotta az idejüket, a felhasznált anyagokat, és jól lehordta azt, aki nem végzett tökéletes munkát. És az emberek megbabonázva engedelmeskedtek neki, mintha meghajoltak volna egyenes szava és dereka előtt. Amíg a munka folyt, az öregasszony naponta járt ki a városból a Duna menti faluba. Nyáron, a hétvégéken legalább egy éjszakát is ott töltött, könnyű takaróba burkolózva ült egy széken a puszta falak között, és bámulta a csillagos eget. Olykor egy-egy mesterember is ott maradt vele este néhány órára, az asszony otthonról hozott húst és kenyeret kínált, bort ittak hozzá, szívták a tiszta hegyi levegőt, keveset beszéltek.
Legjobban Péterrel, a fiatal kőművessegéddel szeretett hallgatni. Élénk eszű, csinos, fekete fiú volt, meg nem állt egész nap, ha esett vagy fújt, pulóvere csuklyáját a fejére borította, úgy dolgozott tovább. A különös szürkületi fényben aztán megállt, és megbűvölten bámulta a szemközti hegyeket meg a mélyben kanyargó folyót. S ahogy rájuk ereszkedett a sötétség, falni kezdte az asszony süteményét. "Ha nem rontok el mindent az örökös taposással, most ő lehetne az unokám" - nyilallt egyszer az öregasszonyba egy futó fájdalom, de gyorsan szétoszlatta.
Március lett, amikor a padlóra is rá lehetett lépni már, egy pénteki napon az öregasszony kifizette a munkásokat, és aznap éjszaka már a házában aludt. Vasárnap délelőtt elindult lefelé az úton a templomba, amikor egy ismerős fiatalasszony kerékpározott el mellette.
- Hallotta, mi történt az éjszaka? - vetette oda karikázás közben. - Meghalt a Peti gyerek. A szokásos diszkóbaleset, jött haza valami szórakozóhelyről kocsival, aztán nekiment egy oszlopnak.
A bicikli régen elcsattogott, az öregasszony még mindig ott állt bénultan a kövesúton. Aztán megfordult, és visszavánszorgott a házhoz. Gyönyörű ház volt, zsalugáteres, formás, egész élete eredménye. A remekbe szabott teraszrácsokat Peti épp a minap segített felszögelni az asztalosnak. Az öregasszony bement a hálószobába, összecsomagolta a ruháit, és elhagyta a falut. Soha többet nem tért vissza.