Képes múltunk

Ha csak a képaláírásokat olvasom, megelevenedik a múlt, amelynek csupán egy része történt a saját időmben, a többi apáméban - az ő elbeszéléseiből ismerős nevek tűnnek szemembe itt is, ott is. Aztán a hangulat, amivel a szavak kiegészítik a megsárgult, néhol sérült, néha rossz minőségű képeket, amelyeken bizony sokszor nem könnyű ismerős arcok felismerése sem: cséplés a lógerben, a jelenlegi strandfürdő területén; az első rizstermelő téeszcsé (alakult 1947-ben); falusi dolgozók spartakiádja, 1960; a Bari és Suki család mint hivatásos zenészek tömörülnek a zenészek szakszervezetébe, középen Bari Sándor prímás; Forró hentes háza (később kocsma volt), mellette a Grünnbaum-pékség, szemben a Fehér meszes háza; a gimnázium (1966-ban épült); szüreti felvonulók az első ABC bolt előtt; Dienes Lili tánc- és illemtanár tanítványaival 1955-ben; ötödik osztályosok 1956-ban (tanítónő Tihanyi Lajosné); bérmálkozók csoportképe (középen Halas Istvánné kunhegyesi katolikus kántor) - és sorolhatnánk. Több mint hatszáz kép. Pillanatok egy tízezres nagyközség - azóta már város - hétköznapjaiból és ünnepeiből.
Lapozgatom az albumot, amelyet Oláh Lajos, a település helytörténetének avatott ismerője állított össze jórészt saját gyűjteményéből, s amelynek megjelentetését nemcsak kunhegyesiek segítették támogatással, előfizetéssel, hanem kisújszállásiak, szolnokiak, szentendreiek, jászberényiek, fővárosiak. Helybeliek és elszármazottak.
Vajon hányan vagyunk elszármazottak? Akik születtünk, nevelkedtünk valahol, s akiket a sorsunk - iskolák, szerelmek, munkahelyek, boldogulási lehetőségek - messzire vitt ocsúdásunk színhelyétől. Akik egy ideig még hazajártunk a szülői házba, aztán arra eszméltünk, nincs hova menni.
Anyám beköltözött az öregotthonba, ma már megaludni sem igen tudok Kunhegyesen. Pedig amikor látogatóba megyek hozzá, szívesen bóklászok a kisváros falusias utcáin, ahol emlékek elevenednek meg, akármerre lépek. Néhányan még rám köszönnek, de már lehet, hogy nem ismerem meg őket.
Telik rajtam az idő. Tavaly tartottuk huszonöt éves érettségi találkozónkat a gimnáziumban. Még vidáman, felszínesen zajlott az összejövetel. Különös volt találkozni a sok ismerős ismeretlennel. Valaha együtt teltek napjaink. Úgy volt közünk egymáshoz, hogy maradt is - de hogy micsoda, arra nemigen tudom a választ.
Valahogy így vagyunk, elszármazottak, felnevelő településeinkkel is. Ismerős idegenként megyünk néha "haza", fordulunk meg a temetőben vagy hallunk hírt egy-egy régi barátról, szomszédról. De a beszélgetések sohasem ott folytatódnak, ahol abbamaradtak. Ha a sorsok hasonlóak is, az utak különböznek. Marad témának a közös múlt. Az emlékek. A fekete-fehér fotók, amelyeket kedvünkre színezgethetünk álmos délutánokon.