Megtanulni szeretni

Évek óta nem tudott boldog lenni. Örülni forrón, önfeledten és habosan, ahogy a gimnáziumban és utána még évekig. Ahogy az első öreg járgányának tudott. Micsoda érzés volt vezetni azt a roskatag, szeszélyes masinát! De milyen élvezet volt azon a kora tavaszi, csípős estén egy idegen, üres nyaralóban szalonnát sütni. Belopóztak a barátokkal, csak ők ricsajozták fel a kihalt Tisza partját. Mennyi apróságnak bírt örvendeni hajdanán! Mostanra jelentős sikereket kaszált, pénzéből telt, ünneplésre, hírnévre futotta, mégsem mozdul meg benne semmi. Csak a sóvársága, a vágyakozás ereje és savassága volt a régi, sőt, az akarás, ha lehet, még dagadtabbá püffedt, mint korábban bármikor. Hajtani, tekerni: azt igen. De még ki sem lőtte a zsákmányt, már másikra célzott. Úgy képzelte, hogy az öröm is valami drog, mint az ital. Egyre több kell belőle, és akkor sem hat már, csak kábít és közönyössé tesz. Közönyösség: milyen otromba szó. Közönyösség: rosszabb, mint a gonoszság. El sem tudta képzelni, mi lenne vele munkaőrület nélkül. A ragyogó, kegyes télnek vagy az első szédült cserebogárnak már régen nem tud örülni. Nem képes bízni benne, hogy elég, ha nyáron égeti a talpát a Tisza-parti homok, és ő elnéz az ártér felé, a Körös keskeny torkolatába, és nem gondol rá, de érzi, hogy jó élni. Ez már nem megy. Nem lehetséges.
Március első napjaiban elkapott egy filmet a tévében. A közepénél. Nem tudta, kiket lát és miért, egy idős csángó zenészpár mesélt, a hegedős bácsi vak volt, neje a gardont verte a gyönyörű, tekervényes gyimesi hegedűszó alá. A bácsi pironkodva, parázs szerelemmel mesélte el, hogyan ismerte meg hatvan évvel azelőtt a szerelmét, ezt a nénivé aggott szépséget. A boldog pár a góré előtt ült; a háttérben, a domboldalon egy suhanc kergetett lefelé egy bocit, láthatóan haragudtak egymásra, a boci is a fiúra és a fiú is a bocira, valódi érzelem izzott mindenfelé, közben a bácsi zenélni kezdett, fiatalok ropták a fészerben... Ő meg legszívesebben sírva fakadt volna. Nem bírta elviselni, hogy boldog embereket lát. Hogy akkor mégsem igaz. Mégsem úgy van, hogy harminc táján recsegni kezd, negyven után pedig teljesen elromlik az az érzékeny műszer a lélek alatt. Az a masina, ami engedi, hogy tudjunk örülni. Hogy szeressünk. Egy asszonyt, a tájat, az erdősort a gát mögött, egy ligetet a sportpálya alatt, egy lezárt, gazos temetőt a csatorna partján. Arra gondolt, milyen régen nem szeretett már senkit és semmit. Hogy nem dobog jobban a szíve, ha hazaér, mert nem fontos a hely, minden megszokható, kiváltható. Vagy, ami ennél is rosszabb, ami nem cserélhető le, már nem önmaga. Hiába áll azon az árokparton, a faluszéli pince mellett, ahol régen halott nagybátyja kiabálta, "Dől a fa!", és az irdatlan nyárfa robogva elterült. Mára nincs ott semmi. Az üres porta másé, a pincén vaskos lakat.
A boldog csángó nénire és bácsira gondolt. Az öreg, szerelmes, muzsikus párra. Akik szerették a kikopott nyelű hangszereket, a széles udvart, a kert alján a dühös patakot, a vízen túl és innen a Gyimest. Arra gondolt, hogy meglátogatja őket, és megkérdezi, hogyan csinálják. Hogyan kell örülni? Hogyan kell szeretni? Előbb csak a kis dolgokat. Aztán, mint kamasz korában, nagyokat is: tájat, embert, hazát. Megnézte a naptárt. Március idusa volt csak szabad, minden más napon tárgyalások tucatja. Március középső. Az éppen jó lesz, gondolta, mikor a benzinkútnál vásárolt egy Erdély-térképet. Azon a napon meg lehet tanulni szeretni.