Mesél a palicsi erdő

Elvadult kert vette körül a hatalmas bérházat, ahol laktak, Kishegyesen. Használaton kívüli, lezárt szobák is voltak benne, messzire el kellett kerülni, a házinéni őrködött fölöttük. Márpedig ami tiltott dolog, az jobban izgatja az ember fantáziáját. Főleg egy gyerekét. A kis Lajkó állandóan azon agyalt, mi lehet odabenn. Mindenfélét kigondolt. Amikor egyedül maradt otthon - szülei néha elmentek valami esti programra -, előjöttek a lidérces álmok: milyen sok rémisztő dolgot rejtegethetnek az üres szobák. Ahogy haladt előre az éjszaka, egyre jobban félt. Elővette a citeráját, máskor a hegedűjét, és játszani kezdett rajta.
A hangok elvarázsolták, teljesen belefeledkezett a játékba, úgy cifrázta, mintha azon múlna az élete. Hát azon is múlott. Figyelmét csak így tudta elterelni a falakon túl elképzelt világról, félelmét csak a hangos zene oszlatta el. Szakadatlanul szólt a muzsika, elképesztő improvizációkat produkált, néha már arra sem emlékezett, honnan is kezdte, hogyan szól az eredeti nóta. A rögtönzés mindennél fontosabb volt, mert közben újabb és újabb futamokon járhatott az agya - ha az eredeti kotta szerint játszik, azzal semmit nem ért volna el, már ami a félelmét illeti. Hajnaltájt hazajöttek a szülei, akkor tette le a hangszert. Visszatért a bátorsága. Megnyugodott.
Ekkor vált végérvényesen élete részévé a zene. Amikor kezébe veszi a hegedűt, megszűnik körülötte a világ. Történeteket zenél: játék közben friss élményei peregnek legbelül, azokhoz rögtönöz, így itatódik át minden hang a lelkén. S ha becsukja a szemét, felvillannak előtte a régi emlékek is, melyeket a húrok rezdülésével mesél el a közönségnek. Színpadi nyitottságával és őszinteségével ösztönszerű boldogságot akar kihozni hallgatóságából. Közben pedig cafatokra szaggatja vonóján a lószőrt, szakadnak a húrok is rendesen.
Folyton erdőbe visz bennünket. Már mesélem is, miért.
Lajkó Félix középiskolás volt, amikor édesanyjával együtt Szabadkára költözött. Hamar felfedezte magának a hagyományőrző tábort, az Etnokampot, melyet a palicsi erdőben, gyönyörű környezetben rendeztek meg évről évre. Nagyon szeretett a fenyvesben sétálni. Egyedül persze, csakis egyedül. És hajnalban. Beleharapott a friss levegőbe, letörölte magáról a harmatcseppet. Lenyűgözte a misztikus látvány, ahogy a ködfátyolon át beszűrődtek az első napsugarak a fák közé. Kicsit összerezzent, mikor félénk őz szaladt át előtte, s fanatikusan követte a vakondtúrásokat. Aztán földre dobta rojtos szélű szalmakalapját, leheveredett a száraz tűlevelekkel teli földre, fürkészte az eget, csodálta a fákat, és hallgatta a csendet.
Ilyen volt az első erdőélménye.
Az erdő örökre megbabonázta.
Legközelebb magával vitte a hegedűjét is. Rátalált egy tisztásra, leült egy fa alá. Gondolataiból előjött egy dallam, két-három hang egymás után, aztán egy hangkombináció az ujjai közül, és már nem lehetett leállítani. Húzta, húzta, messzire szállt a muzsikaszó. Ilyen csodálatos akusztika nincs máshol. Félix úgy érezte, mintha egy pompás katedrálisban játszana. De hiszen ott is játszott: a természet katedrálisában!
Az erdő biztos pont Lajkó Félix életében. Ma már nem egyedül sétál, másfél éves lányát is magával viszi. Nagyobb koncertjeire a palicsi fenyők ölelésében gyakorol. El sem tudná képzelni magát egy zárt próbateremben. Lemezt is rögzített az erdőben. Elég extrém ötlet, de zenésztársai nem lepődtek meg rajta. Kipakolták a szabadkai stúdióból a technikát, az áramot aggregátor adta, ők meg sátorban laktak. Két hétig muzsikáltak együtt, a nap bármely órájában elővehették hangszereiket, attól függően, mikor jött az ihlet. Éjszaka és hajnalban ment a legjobban. Az anyag végső formába öntése, keverése is a szabadban zajlott. Lajkó nem nyugszik, fejében motoszkál egy újabb lemezterv, melyet természetesen ismét a palicsi erdőben rögzítene. Az sem zavarná, ha belecsiripelnének a madarak és belesusognának a fenyők, sőt annak örülne, ha a környezet valamennyi hangja hallható lenne a felvételen.
Lajkó Félix romantikusnak tartja az elhagyatott, romos épületeket. Ha ilyen árva helyekre sétál be, mondjuk a palicsi vigadóba, netán egy­egy kastélyba, villába vagy a szabadkai színházba, a zsinagógába, kézbe kapja a hegedűjét, és önkéntelenül is bánatos dallamokat játszik rajta, de úgy, hogy szem nem marad szárazon. Az a fajta számkivetettség, reménytelenség, amit a hajdanán élettel teli, mára pusztulásra ítélt helyiségek sugallanak, hosszan áradó improvizációra inspirálja a művészt. Messzire sodorta a szenvedély, mikor egyszer a vérző sebektől síró, életveszélyes állapotban lévő szabadkai színház sitthalma tetején kezdett játszani egy újságírónak. Betöltötte a teret a Balkán fájdalma, végigpörgött a délszláv háború minden borzalma; a hangok egyszer csak apokaliptikus képpé álltak össze, minden ízében hiteles képpé. Nem kétséges, békéért kiáltani egy szál hegedűvel is lehet.
Nyugalmat azonban csak a palicsi erdőben találni.