Mit láttunk a színházban?

Gabriel García Márquez Nobel-díjas regényét, a Száz év magányt csak az nem szereti, aki nem olvasta. A budapesti Vígszínház ismét Schwajda György átdolgozását használta. Ez a remekmű az eljátszhatatlanról szól: alig van cselekménye, halványak a karakterek, kevés a konfliktus, az is örökkön való dolgokról szól, mint például élet és halál, szerelem, féltékenység, hatalom, politika és a kisközösség védelme. Veszélyesen közhelyes vizekre evez, mégis emberi, igazi mélységet és maradandó értéket hozott létre.
A színre vitel még kockázatosabb a regény hálószerű folyama és az időnek mint filozófiai állapotnak az ábrázolása miatt. Forgács Péter rendező hatalmas mércét állított és ugrott át a Vígszínház erős tehetségű, fegyelmezett csapatával. Olyan élvezetes az idősíkok és térsíkok átfedése, hogy könnyedén ugrunk magunk is ebben a száz évben ide-oda a szereplőkkel. Nem bajlódik felesleges öregítéssel, mindenki szinte mindig a színen van, velünk maradnak a halottak és a megszületendők is, elkerüli a felolvasószínház vagy a mesélés unalmát.
A szereplők egyszerű cselekvéssel, mozdulatokkal vannak jelen. Füzér Anni díszlete lakható és bejárható élettér a Macondo köztársaság családjai számára, állandóan érzékelteti a tér és az idő költői egybefonódását. Az előadást - csakúgy, mint a családot magát - Börcsök Enikő Ursulája viszi a vállán igazi ősanyaként. Szép és fiatal, öreg és aggódó, energikus és szorongó, mint minden anya a történelemben. Hegedűs D. Géza, Harkányi Endre és kiemelkedő játékával Pap Vera marad emlékezetünkben. Ez az előadás humorával és megejtő líraiságával nyeri meg a nézőt.