Tévéjegyzet

Csalatkoztunk reményeinkben, de nem csalatkoztunk a Maestróban, azaz M. Tóth Géza animációs filmjében, amely az utolsó percig versenyben volt az Oscar-díjért. Vasárnap este, az eredményhirdetés előtt néhány órával két televíziós csatorna is vetítette az alkotást: az m2 és a Duna Televízió.
A Maestro (Mester) a sztárságról szól - kevesebb, mint öt percben; ennyi idő is elég azonban, hogy minden lényegeset elmondjon a témáról. Kezdi mindjárt a külsőségekkel: a főszereplő figurát, a madárra emlékeztető maestrót sminkelik, fényesítik, porolják, pontosabban egy gépkar teszi mindezt, így azonnal érzékelhetjük, hogy bizony egyfajta lélektelen mechanizmus elengedhetetlen része a sztár külső "megcsinálása".
De mi azért tudjuk, hogy a külső, a külsőség nem más, mint a lényegtelen felszín, ami figyelmen kívül hagyható, ha a sztár valódi teljesítményre képes. Mozart például csecsemőarcú volt, jelentéktelen küllemű és trágár; nem ismeretes, hogy a muzsikán kívül valaha is emelkedett megnyilvánulása lett volna. Na de a zenéje! Az olyan, mintha maga a jó isten dúdolta volna neki a dallamokat. És ez a fontos, ez lenne a fontos a sztár esetében, ez, és csakis ez: vagyis a kiugró teljesítmény. Nem a dizájn, nem a smink, nem a szemfényvesztés.
A kiugrás, a nagy kiugrás egyébként része a maestro-figura teljesítményének, elvégre a kakukkos óra kakukkjáról készült a film - hogy mindjárt lelőjem a slusszpoént is. Kétségkívül nagy ötlet a műkakukk mint sztár, mert pontosan kifejezi, hogy a manapság létező sztárságban van valami gépi, valami ipari, valami nagyon legyártott. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy mintha ki lenne szerelve a sztárjainkból az ember, a hiteles és szeretetteljes emberi megnyilvánulás. (Ámbár a pszichológiában a torz, már-már idegesítően visszatetsző megnyilvánulásokat is nevezhetjük emberinek. Ilyen például a "ha kell, ha nem" jókedv, illetve annak megjátszása. Gondoljunk csak példának okáért a mostanság majdnem mindenütt előbukkanó Korda György állandóra felrakott, következésképpen vigyorba merevedett mosolyára.)
Egy olyan világban, ahol gyártják, gyártják, betegesen gyártják a sztárokat, szerintem nem jó ünnepelt csillagnak lenni. Éppen a tömeges gyártottság miatt lehet az, hogy ha közülük néhányan eltűnnek, jóformán észre se vesszük, hiszen hamarabb múló nyomot hagynak, mint a vizenyős lábszárba bökött mutatóujj. De szerintem nem jó sztárgyártónak sem lenni, mert neki meg az a szerep jut, mint a tömőfának a húsdarálóban - habár többnyire jól keres rajta.
Igazából mi az, amin el kellene töprengenünk a Maestro kapcsán? Talán azon gondolkodhatnánk: mégis, mi legyen az ember számára az elsődleges? Az úgynevezett siker, a csillogás, vagy valami más, ami ennél összehasonlíthatatlanul több? Hol, ki előtt legyünk nevezetesek? A megfogható világban, az emberek előtt vagy az intim végtelenben?
Mindenesetre az amerikai sztárgyártók nemigen akartak mélyen gondolkodni, de az is lehet, hogy zokon vették a Maestro fricskáját - nem is kapott a magyar film Oscart!