Díjat oszt a közönség

- Régóta nem látjuk a képernyőn. Mielőtt rátérünk a témánkra, meg kell kérdeznem: hiányzik-e a televíziózás?
- Nem. Tökéletesen kielégít, amivel foglalkozom: a tévés műfaj rejtelmeit tanítom, s a Budapesti Média Intézetet igazgatom. Ha nagyon akarnék, visszakerülhetnék a televíziós vérkeringésbe, de én ezt egy kicsit sem akarom.
- Milyen érdekes, a képernyős szakma szinte valamennyi nagy öregje így gondolkodik...
- Valóban. Nem is csoda, hiszen a mi generációnk számára a televíziós létezés egyben alkotói létezés is volt. Támadtak ötleteink, elképzeléseink, melyeket így vagy úgy meg tudtunk valósítani. Ma fordítva működik: külföldi receptek alapján dolgoznak. Iparosmunka folyik. Aki nem ehhez szokott, nem is vesz benne részt.
- Több mint tízéves múltra tekint vissza az örökös tagság, amiről tudom, hogy a szívéhez nőtt. De hogyan kezdődött?
- Még megvolt a Stúdió című kulturális magazin, amikor felvetődött, hogy az állami és a szakmai kitüntetések mellett érdemes lenne évről évre egy olyan díjat is kiosztani, melyet a közönség szavazata alapján ítélnénk oda a művészeknek. A kilencvenes évek elejétől kezdtek eltűnni a képernyőről a tévéjátékok, a színházi közvetítések, szinte csak a kiváltságos színészek jutottak filmszerephez, egymás után szűntek meg a kulturális újságok is. Az örökös tagság kettős célt szolgál: figyelmünkkel "életben tartjuk" a művészeket, és a közönség is kifejezheti szeretetét a szavazataival.
- Egyöntetű volt a díj fogadtatása az érintettek körében, vagy tapasztalt ellenérzéseket is?
- Ellenérzésekről nem hallottam. A művészek örülnek az állami díjaknak és persze a velük járó pénznek, a szakmai elismeréseket is a helyükön kezelik, de ők valójában a közönségnek játszanak, tőle várják a visszaigazolásokat. Egy "mutatványos" embert nem érhet nagyobb kitüntetés, mint a publikum szeretete.
- Tehát az örökös tagság nem a pénz körül forog...
- Egyáltalán nem. A gálaesten virágcsokrot és emlékgyűrűt nyújtunk át a díjazottaknak. A győztesek elhelyezik lábnyomukat a Pesti Broadwayen, és portréfilm is készül róluk, melyet később bemutat a "királyi televízió".
- Miként zajlik a jelölés?
- Mintegy harminctagú kuratóriumunk - lelkésztől újságírón át színházigazgatóig - sorolja a javaslatokat, melyeket táblára írunk. A végére kialakul egy névsor, színésznő, színész, operaénekes és táncművész kategóriában négy-négy jelölt kerül szavazólapra, és két-két személy kaphatja meg a díjat.
- Volt már sértődés?
- Nem tudok róla, de elképzelhető, emberek vagyunk.
- Június 3-án, a Nemzeti Színházban lesz az ünnepélyes díjátadás. Mennyi idő kell a gála szervezésére?
- Mondhatnám, egész évben készülünk rá, hiszen olyan műsorszámokat kell kínálnunk, melyek látványosak és ébren tartják a közönség figyelmét. A jelölést és a szavazást fél évvel korábban készítjük elő. És persze a pénzügyi alapok megteremtését, a támogatók felkutatását folyamatosan végezzük.
- Sikerrel?
- Minden évben izgulunk miatta, de eddig egyszer sem vallottunk kudarcot. Szerencsére vannak még, akik felkarolják a nemes ügyeket.
- Mégis évekig szünetelt az ezredfordulón a díjkiosztó...
- Annak nem pénzügyi okai voltak. Akkoriban távolítottak el a televíziótól, számításba sem jöhetett, hogy megtartsuk a produkciót. Akkor folytattuk, amikor az intézménynél változott a helyzet.
- Milyenek a visszajelzések?
- Jó órában mondjam: kedvezőek. A taps persze nem nekünk szól, hanem a művészeknek. Ők is biztatnak bennünket, hogy ne hagyjuk abba.
- Már csak azért se legyen vége, mert így legalább évente egyszer önt is láthatjuk a televízió képernyőjén...

Jövő heti számunkban közöljük az örökös tagság jelöltjeinek névsorát és a szavazólapot!