Az én képernyőm

Hétfőn egész estére az m1 előtt ragadtam, s valójában nem bántam meg. Úgy tűnik, a tévé idén egész évben önmagát ünnepli. Retró hátán retró, csupa könnyes mosoly, s állandóan olyan emberekre emlékeznek, akikre már senki sem emlékszik. Az ötven év alatti nézőkről alighanem végképp lemondott a köztévé. És ezek a visszapillantások mind azt tükrözik, milyen szupertévénk volt nekünk, s egyáltalán, de szép idők is voltak azok. Aczél Endre Köztévé című műsora is ezt a vonalat követi. A hetvenes évek végét idézte fel élvezetesen, a tőle megszokott tárgyi tudással és iróniával. Egy bajom van vele: ha őt hallgatjuk, akkor csak az volt a bibije a kádárizmusnak, hogy a gazdaság nem működött. (Legalábbis ebből az adásból ezt lehetett leszűrni.) Nos, a tervgazdaság, a KGST és minden egyéb vele járó tényező tényleg rossz hatásfokú volt, de azért talán egyéb probléma is akadt a szocializmus háza táján. Ennyi kifogásolnivalót, mint hétfőn, már akár húsz éve is mondhatott Aczél...
Nem tartozom Juszt László rajongói táborába, de A tévé ügyvédje nagyon fontos műsor. Bár, ha becsukom a szemem, hihetem azt, hogy az Ablak megy, 1987-ből. De igazán nem a műsorvezető hibája, hogy mindig akad bőségesen témája: a hivatalok gátlástalansága, a bürokrácia ostobasága, úgy látszik, nem rendszerfüggő. Ez Juszt igazi műfaja, itt elemében van. Interjút, bensőséges beszélgetéseket, show-t nem kéne csinálnia, de a civil kurázsi élesztgetése remekül megy neki! Ez az igazi közszolgálati műsor, nem a halott színészek néha kínosan elavult stílusát idéző visszaemlékezések! És ha már kint felejtettem a hallban a távkapcsolót, megnéztem a Kék fényt is, amit ezúttal nem bántam meg, mert egy hihetetlenül pofátlan áfacsalásba avatott be bennünket, ámuló nézőket. Megtudhattuk, hogyan lehet tíz rozzant kötőgéppel ötmilliárd forint kárt okozni az államnak. Ez azért ráébresztett, hogy van fejlődés, mégiscsak a XXI. században élünk.